F.T.: A tacskó

A rövidszőrű tacskót a fajtán belül a legősibb változatnak tartják. Egyesek a jó vércsapázó hajlam és a múlt század végén gyakori szarvasvörös szín miatt a vérebvért is feltételezik – tévesen. A jó csapázó tulajdonságot, a hanggal való hajtást kopóősétől őrizte meg. Így a rövidszőrű tacskó az, amely aránylag a legtisztábban, kevés fajtakeveredéssel alakult ki.
A szálkásszőrű tacskó ősei között a rövidszőrű tacskó elődei szerepeltek a XVII-XVIII. században. Ezeket keresztezték a különböző német fejedelemségek udvaraiban az ajándékba kapott durva, bozontos szőrű, kis testű, barbettípusú kutyákkal, valamint a vidravadászatnál vízben használt vastagabb szőrű kutyákkal. Később kis testű, erős szőrű, terrier jellegű kutyák is szerepet kaptak a típus létrejöttében. Ezekből a kereszteződésekből származó példányok vegyes jellege még a kései utódokban is felbukkant. A szálkásszőrű tacskótenyésztők hasonló nehézségekkel birkóztak, mint a német szálkásszőrű vizslát tenyésztők. A kívánt testforma nem mindig járt együtt a megfelelő erősségű szőrzettel, gyakori volt az elfinomodott szőrzet. Különösen a fejen fordult elő meghosszabbodott, puha szőr. Ennek kiszűrése miatt újabb keresztezések váltak szükségessé. Több fajtát próbáltak ki, így a keményszőrű, kis testű kopókat is. A keresztezések okozta heterogenitás és a szőrzet elfinomodása a mai napig nehézséget okoz a tenyésztőknek.
A hosszúszőrű tacskó kialakításánál jelentős szerepet játszott a spanielvér, később pedig kisebb mértékben az ugyancsak spaniel eredetű német fürjész eb. A hosszúszőrű változat már a XIX. század közepén elég egységes külsőt mutatott. Vadászképességei kiválóak voltak. Spaniel ősétől a kajtatási képessége, kopóősétől hozott csapázási hajlama pedig kedvelt, eredményesen használható vadászkutyává avatta.
A század elején a tacskók mindhárom változatánál fenyegetett a divat veszélye: a könnyen kezelhető, kedves természetű és kevés eleséget fogyasztó tacskók széles körben elterjedtek, sok helyen kedvtelésből, szobakutyaként tartották. Így vadászképességeik veszélybe kerültek. Ezért a tacskót tartó vadászok 1906-ban önálló szervezetbe: a Német Vadásztacskó Klubba tömörültek. A használati igénnyel fellépő vadásztenyésztők később is összefogtak, igen szigorú munkateljesítményeket követeltek. Ennek eredménye rövidesen megmutatkozott: Nemcsak kotorékmunkában állták meg a tacskók a helyüket, hanem munkaversenyeken és vadászat közben bizonyították csapázó képességüket, a kajtatásban az eredményességüket, sőt hajlamukat a kisebb van elhozására is.
A hazai tacskótenyésztést már a múlt század végén megalapozták. Kezdetben (1902) a tenyésztők önálló szervezetbe, a Magyar Foxterrier és Tacskó Klubba, majd a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületébe tömörültek. 1913-ban majd 1928-ban ismét az önálló Magyar Tacskó Tenyésztő Egyesületben folytatták a tenyészmunkát. A két világháború között több nemzetközi versenyen jó eredményeket értek el a hazai tenyésztésű tacskók, azonban a tenyésztés valójában csak az utolsó másfél évtizedben került nemzetközi kiállításokon és versenyeken elért eredményeivel az európai élvonalba.
A hazai tacskótenyésztésben a természetes kotorékmunka lehetőségének csökkentésével újabban az a törekvés, hogy kifejlesszék a tacskók csapázási képességét, elsősorban olyan vadászterületeken, ahol a vérebet nem tudják eléggé kihasználni. Az őzes, apróvadas területeken a tacskó képességei sokoldalúan felhasználhatók: őzvadászatnál csapamunka, fedett területen kihajtás (a tacskó hangosan jelezve, nagy kedvvel kajtat), esetleges kotorékvadászat, sőt kisebb vad (fogoly, gerle, fürj) elhozatala.
Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a tacskó évezredeken át a vadászat révén alakult ki és ezért a vadászképességéért tenyésztik ma is.
A tenyésztés elsődleges küllemi követelménye, hogy a korábbi évek helytelen tenyésztési felfogásának következményét, a kifelé forduló franciás lábállást kiküszöbölje.
A mindhárom tacskóváltozatra vonatkozó általános küllemi szempontok megegyeznek. Alacsony, rövid lábú, hosszú testű, feszes hátú és ágyékú kutya. Száraz, hosszúkás feje az orr felé egyenletesen keskenyedik, az arcorri szög enyhe, a koponyatető enyhén boltozott. A fejlett fogazatot feszes ajkak borítják. Szeme sötétbarna, fekete füle magasan és hátul tűzött, fülhegy kerekített, a fül elülső része a pofához simul. Izmos nyaka száraz, lebernyegmentes. A marmagasság a testsúlytól függően 17-27 cm. A hosszú törzs és ágyék következtében a gerincbénulás a tacskók jellegzetes betegsége. A far izmos, hosszú, széles. Az elvékonyodó farok középmagasan tűzött, a gerinc vonalában folytatódik. A has enyhén felhúzott. A végtagok rövidek, de erősek, jól izmoltak. A mancsok zártak. Magatartása, mozgása magas vérmérsékletű, élénk, olykor makacs, de könnyen kezelhető kutya.
A rövidszőrű tacskó szőre rövid, sűrű, testhez simuló, kemény. Egy színben előfordul a szarvasvörös, a világossárga, a sárga, a fekete – ebből legértékesebb a szarvasvörös szín. Két színben a fekete szín csersárga jegyekkel a szembolton, alsó ajakon, fül szélén, szügyön, lábak belső oldalán, farok alsó részén fordul elő. Az orr, köröm és a talppárna feketén, illetve barnán pigmentált a szőrzet színétől függően.
A szálkásszőrű tacskón az egész szőrzet egyenletesen kevert: durvább, hosszabb és kemény fedőszőrökből, valamint rövidebb, puhább aljszőrzetből áll. A fejen a szem felett bozontos szemöldök, a pofatájékon szakáll található. A fülszőrzet arányosan finomabb a testszőrzetnél. A farokszőrzet durva, de jól simuló. A leggyakoribb színezet az ordas- vagy vaddisznószín, de az összes többi, nem túl világos szín is megengedett. Az orr, a körmök és a talp feketés vagy palaszürke.
A hosszúszőrű tacskó szőrzete lágy, selymes, hosszú. A kissé hosszabb szőrzet zászlót alkot a végtagok hátsó részén, a farkon, „tollat” képez a füleken, a nyak és a törzs alján. Leghosszabb a szőrzet a farkon. Elterjedt színek a vörös különböző árnyalatai. Az egy szín jelenléte a kívánatos. A szőrzet ápolására mind a szálkásszőrű, mind a hosszúszőrű esetében különös gondot kell fordítani.