dr. Zalay József: A sörétes puska és a sörétlövés

Az elöltöltő puskák töltése még nehézkes, működése pedig – különösen esős időben – meglehetősen bizonytalan volt.
A puskát nem lehetett kiüríteni, így balesetveszélyt is rejtett magában. Ezen hibák kiküszöbölésére a 19. század elején foglalkozni kezdtek hátultöltő puskák kialakításával.
A hátultöltő puska závárzatának nemcsak a cső hátulsó végének az elzárását, hanem a nyitását is biztosítania kellett, a töltényűrt a puska megtöltéséhez hozzáférhetővé is kellett tennie. Akkoriban háromféle csőelzárási mód volt ismert. Vagy a cső üregébe nyomuló, vagy a csövet kívülről körülfogó henger, vagy a cső végére keresztben álló vaslap zárt. Az elzárási mód az alkalmazott tölténytől függött. Vékony papírhüvelyű töltényekhez csak az első két zárást lehetett alkalmazni, míg erős, a cső végét gázmentesen lezáró hüvely használata esetén elegendő volt a harmadik is. A puska nyitását és zárását a cső hengeres elzárása esetén a cső előre-hátra csúsztatásával, vagy csúsztatással és billentéssel tették lehetővé. A csövet zárt helyzetében különféle elhelyezésű és működésű kulcsok által üzemeltetett reteszek biztosították.
A hátultöltő puskák a lakatszerkezet, vagyis a gyújtás módja alapján a fejlődés sorrendjében a következők szerint oszlottak meg:
1. A töltet lőporát a závárzaton alkalmazott gyutacshegyre tett csappantyú gyújtotta meg a kakas ütésére úgy, mint az elöltöltőknél.
2. A töltény közepén levő gyújtóanyagot a závárzatban levő, rugó által előretolt acéltű gyújtotta meg (gyutűs puskák).
3. A csőbe helyezett töltény végén levő csappantyút a kakasnak a gyuszegre mért ütése gyújtja meg (Lefacheux és Lancaster puskák).
Az első csoportba tartozó puskák még tulajdonképpen átmenetet képeznek a két csoport között. Gyújtásuk még olyan, mint a gyutacsos elöltöltőké, töltésük azonban már hátulról történik. A külön tölténykamrával bíró puska esetében a tölténykamrát ki lehetett venni és megtölteni (1. ábra), a gyorstöltő puskánál pedig már a vékony papírhüvelybe helyezett töltést lehetett a hozzáférhető töltényűrbe helyezni.
A második csoportba tartozik a Dreyse féle gyutűs puska, melynél a csappantyú a vékony papírfalú tölténybe volt helyezve, mégpedig a fojtás lőpor felé néző oldalának közepére. A ravasz elhúzásakor a rugó által hajtott gyutű előreugrott, átszúrta a papírhüvely fenekét, áthatolt a lőporon és végül a gyuelegybe hatolva fellobbantotta azt (2. ábra). Még ez a puska is hengeres zárással készült. A puska szerkezetet kényes, könnyen romló volt, ezért a tökéletesebb lőfegyverek ezt is hamar kiszorították a gyakorlatból.
A harmadik csoportba tartozó puskáknál került végre a csappantyú az őt „megillető” helyre, vagyis a peremes fém-, vagy fémkupakos papírhüvelynek a lakatszerkezet felé néző végére. Ezek a puskák már lapos zárási móddal és billenő csövű zárószerkezettel készülhettek.
A Lefaucheux nevű párizsi puskaműves által a múlt század közepén szerkesztett puska peremgyújtó szeges töltényének csappantyúja a hüvely alján belülről volt elhelyezve oly módon, hogy nyitott része a perem felé nézett, a gyuszeget pedig a perem mellett levő lyukon át tolták a csappantyúig. A gyújtószeg a töltényből és természetesen a závárzatból is megfelelően kiállt. Magának a puskának a szerkezete már erősen megközelítette a maikét. A csövek csőkampókkal kapcsolódtak a závárzathoz és a závárzatban levő forgástengelyhez, az előagyat pedig ékkel rögzítették a csövekhez. A csöveket zárt helyzetükben a závárzat alatt levő és az előagy alá fordítható hosszú kulccsal rögzítették, az elforduló kulcs egyúttal a csőkampót is rögzítette. A lakat szerkezete kakasos volt, de nem volt benne ütőszeg, mivel az – mint láttuk – a tölténybe volt beépítve (3. ábra).
Ennek a puskának is voltak még hátrányai, nevezetesen a gyuszeg mellett gázok áramolhattak ki, a gyuszeg hegye a csappantyú mellé kerülhetett, leeséskor a töltény felrobbanhatott, a töltényt a gyuszegnél fogva kellett a töltényűrből kivenni.
Az e csoportba tartozó puskák a másik, a töltényt hátul középen gyújtó, azaz központi gyújtású típusát Bernimolin lüttichi puskaműves találta fel 1850-ben és Lancaster londoni fegyvermester tökéletesítette, a puskát ez utóbbiról nevezték el. A töltény csappantyúja a töltény fenekének közepére kívülről van behelyezve. Magának a puskának a szerkezetet lényegében az előbbiével megegyezett, azzal az eltéréssel, hogy az tőszeg a puska závárzatába volt beépítve, a töltények eltávolítása céljából pedig tölténykivonóval volt ellátva.
A kétféle puskát közel egy időben találták fel, eleinte mégis inkább a peremgyújtó szeges terjedt el, mivel ennek töltényei kezdetben tökéletesebbek voltak, mint a központi gyújtásúé. Ez utóbbi töltényeit ugyanis csak 1870 körül sikerült tökéletesíteni A központi gyújtású puskák viszont a század végéig csaknem teljesen kiszorították a peremgyújtó szegest a forgalomból. Napjainkban már kizárólag csak központi gyújtású töltényt gyártanak. A Lancaster puskát már kezdetben kakasos és kakas nélküli változatban is elkészítették, eleinte mégis a kakasos változat terjedt el és a kakasnélküliek csak később vették át a vezető szerepet úgy, hogy napjainkban már csaknem egyeduralkodókká váltak. Az első kifogástalannak elismert kakasnélküli puskát egyébként Greener angol puskaműves készítette 1873-ban.
A puskák fejlődéstörténete mellett még két, a sörétlövés fejlődését elősegítő tényezőről kell említést tenni: elsősorban a füst nélküli lőpor feltalálásáról, mely nagyban emelte a puskák teljesítményét, ugyanakkor természetesen fokozott minőségi követelményeket is támasztott azokkal szemben; másodsorban a durranó higanymentes és így „rozsdamentes” csappantyú bevezetéséről.
Végül néhány, az előzőktől eltérő próbálkozásról is meg kell emlékeznünk. Szerkesztettek villamos gyújtású és hétcsövű puskát is, de ezek nem váltak be. Az általában ötlövetű automata puskák azonban sok országban népszerűek lettek, használatuk egyre terjed.