dr. Kőhalmi Tamás: A Soproni és Fertő-táj

Országhatárunk északnyugati része, a soproni „csücsök” szinte belelóg Burgerlandba, az egykori Nyugat-Magyarországba.
A jobbára német anyanyelvű őslakosság az 1921. december 14-i népszavazáson mégis Magyarországhoz tartozónak bizonyította Sopront, amely azóta „Civitas fidelissima”, a leghűségesebb város.
A város környékéről, a déli szegélyben húzódó hegyvidékről, a déli szegélyen húzódó hegyvidékről, a nyugati mészkődombokról és a Fertő-tó hazánkhoz tartozó kis darabkájáról szól rövid ismertetőnk.

A SOPRONI HEGYVIDÉK

A sokszor Alpokaljának is nevezett táj a nyugati, Brenbergi-medencéből és az ettől keletre húzódó Várisi-hegyvidékből áll. Tulajdonképpen az utóbbi tekinthető az Osztrák Alpok legkeletibb nyúlványának. Brennberg határában kimagaslik az 550 méter magas Aszalfő és a 463,3 méteres Havasbérc. A Várisi hegyek valamivel alacsonyabban, de – a könnyebb megközelíthetőségük miatt – ma talán ismertebbek. Nevezetesebbje az 517,9 méter magas Muck, az Istenszéke, vagy helyi elnevezéssel a Himmelstron (347,6 méter), és a Sopron egyik szimbólumaként is ismert – két méter híján 400 méter magas – Károly-magaslat.
Az északi oldalon van a Rák-patak festői szépségű völgye, valamint a Hermes-, Vörös, Zsilip-, vagy a jóhangzású Vadkan-árok, a Várisi-hegyvidéken pedig jól ismert oldaltörések, az Ikerárok. Kecskepatak és a nevéhez méltón vadregényes Kányaszurdok.
Mivel az erdők a felszabadulásig nagyobbrészt a város, kisebb részt pedig a közbirtokosság tulajdonában voltak, a múlt századi gazdálkodás nagyon sokat rontott azok eredeti természetes gazdagságán. Szinte teljesen visszaszorult a hajdani uralkodó fafaj, a bükk. Helyét elfoglalta a gyertyán, a gyertyánnal elegyes tölgy megjelentek a nyíresek és erdei fenyővel és az alpesi klímát jelző csarabbal együtt. A századfordulótól arra törekedtek, hogy valamennyire helyreállítsák a leromlott erdők állapotát. Az elgyertyánosodott-nyíresedett területeken nagyarányú fenyvesítések kezdődtek. Luc-, vörösfenyő, erdei- és feketefenyő, valamint valamennyi jegenye is volt az erősítési anyagban. Ezt 1945 után is folytatták, csak talán a luc és a jegenye helyett több erdei és duglász fenyőt telepítettek. Ennek megfelelően alakult ki a táj mai képe a nagy területű fenyvesekkel, itt-ott a múlt tanúiként még megmaradt bükkökkel, a vitatott őshonosságú, de nem kevés szelídgesztenyével és gyertyános tölgyesekkel.
A terület vadászati jogát 1645 előtt legnagyobb részben az egyetem hasznosította, és a vadgazdálkodást Róth Gyula, az erőművelés tudós professzora, a nagy tapasztalatú, jó meglátású vadász irányította. A kis csatlakozó mezők és közbirtokosságok magánbérletek voltak.

A Fertő-tó menti réteken gyakori vad az őz
Élt a területen császármadár, bár soha nem volt sok belőle. A siketfajd állománya már másképpen mutatkozott. A derűs diák szájhagyomány szerint az utolsó példányt egy – a tanszéki szertárban ma is látható fajdtyúkot – tanulmányi vadászaton ejtette el egy ifjú Nimród a Tacsiárokban a harmincas évek elején, mert „fácánnak nézte”. Az egyébként szigorú védelem ellenére 1940-41-ig szinte minden évben terítékre került egy, esetleges két kakas is a Fáberét és az ágfalvi vadászház környéki erdőrészekben.
A harmincas években dámot és muflont is telepített az egyetem. A dám soha nem szaporodott tíz fölé, nem érezte jól magát ezen a hideg hegyes-völgyes vidéken. Nem úgy a muflon, amely 1945-ben már 40-50 példányra szaporodott, és csak a határzár megépítésének esett áldozatául. Szarvas és vaddisznó mindig volt a területén, az utóbbi inkább a brennbergi részek lakójaként.
Az itteni vadászatot napjainkban két dolog befolyásolja. Az egyik a nagyarányú turistaforgalom – köztük sok gombászó – akik a nyugodalmasabb részekre szorítják a vadállomány zömét. A másik a határ műszaki zárnak nevezett drótakadálya, ami egyéként jó, ha azt nézzük, hogy vadunk nem megy át a szomszédba, de rossz, mivel megakadályozza a természetes vadmozgást, vagy kényszerváltóra tereli a menekülő vadat.

A SOPRONI DOMBVIDÉK

A várostól északra és nyugatra alacsony dombság és a közöttük elhelyezkedő széles medencék terülnek el. A dombhátak legtöbbjén erdőt találunk, a széles lapályokat messze földön híres szőlő és gyümölcsösök borítják.
Erdőgazdasági táj szerint Sopron-felsőrákosi mészdomboknak nevezzük ezt a területet, alapkőzete ugyanis tengeri üledékként lerakódott mészkő és homok. Összetétele és szerkezete azonos a közel fekvő Lajta-hegység anyagával, ezért lajtamészkőnek is nevezik. A csigákat, kagylókat igen nagy mennyiségben tartalmazó puha, fűrészelhető mészkő bányászásnak monumentális, meghökkentően impozáns emléke a fertőrákosi kőfejtő.
A város és a Fertő-tó közötti nyugai tömb – lábánál a tómalmi medencével – a Szárhalom, melynek legmagasabb pontja a 261 méteres Pintytető. Természetes vize a Rákos patak és a Tómalom. Az egész táj alapvetően eltér a tőle néhány kilométernyire levő hegyvidéktől. Csapadéka lényegesen kevesebb, páratartalma alacsonyabb, hőmérséklete magasabb.
Vadgazdálkodási szempontból lényeges a terület növényvilága. Őshonos fafajok a kocsánytalan és a molyhostölgy, valamint a vad számára igen kedvező, bő és gyakori termésű cser. A fenyők közül a boróka fordul elő, amelynek termése legfeljebb a vadsültekhez nélkülözhetetlen. Érdekesek viszont a mindenütt nagy számban fellelhető cserjefajok. Mogyoró, húsos- és vörösgyűrű som, csepleszmeggy, kökény, galagonya és fagyal található szinte az egész területen, nem kis gondot okozva az erdő kezelőjének, annál nagyobb örömére a vadgazdának. Talán a hegyvidékihez képest szabályozottabb nagyvad állománnyal magyarázható az alacsony vadkár, az erdőn kívül elhelyezkedő nagy értékű kertészeti kultúrákban.

Libavonuláskor legnagyobb csapatokban a vetési lúd fordul elő
A századforduló körüli években a dombvidék jelentős részének vadászbérlője Szilvásy ügyvéd volt, akinek trófea gyűjteménye ma az Egyetem vadgazdálkodástani tanszékének szertárában található. Az egyforma faragott táblára szerelt, csaknem százötven őzagancs jól mutatja a Dudlesz hajdani őzállományának minőségét.
Ebből a gyűjteményből származnak a bécsi műhelyben készült borz- és rókafej preparátumok. A harminc róka- és tíz borzfejből nem találni két egyforma indulatot tükrözőt. A Dudlesz-erdő vadászati jogát később a városi erdőtisztek bérelték. Szárhalom, határában pedig őt magánbérlő vadászott. Jelenleg két vadásztársaság gazdálkodik a területen.
Manapság a dámon és a muflonon kívül úgyszólván minden vad megtalálható. A szarvas állomány időnként megnövekszik, hiszen jelentős a vadváltás. A bikák átlagosan 4-6 kilogrammos agancsot növesztenek, de a közelmúltban terítékre került egy 13 kilogramm feletti fejdíszű bika is. Az őzállomány ma sem jobb, mint a századfordulón, az átlagos agancssúly alig nagyobb 200 grammnál.
Az apróvad az erdőszéli és mezőgazdasági részeken csaknem egyenletes eloszlásban található. Közepes a mezei nyúlállomány, több a fácán, de kevés fogoly is él itt. A fácánkibocsátás rendszeres, de túl nagy eredmény nem tapasztalható, viszont mintegy 20-25 évvel ezelőtt kitűnő üregiző helyek voltak errefelé. A laza feltalajban nemcsak a róka és a borz, hanem a „kinigli” is könnyen kapart magának kotorékot. Azonban a myxomatózis ezt az állományt is csaknem kiírtotta, most kezd ismét kialakulni egy-két kisebb kolónia a hajdani nagy várak szomszédságában.

A Fertő-tó mindig a vízivad paradicsoma volt, az aprórécék mellett egyik leggyakoribb a tőkés réce

A FERTŐ-TÓ

Keletkezésének mondája szerint valaha egy gazdag lapály volt a helyén, ölében a szép fekvésű Leányvölgy falucskával. Egyszer a fraknói földesúr, Giletus herceg erre solymászott egyszerű vadászruhában, és megpihent egy özvegyasszony házánál, akinek messze földön szép lányával, Máriával egymásba szerettek. Ezután gyakorta találkozott a szép leányvölgyi hajadon és az álruhás fraknói herceg, akinek felesége egy Samu nevű apródjával kitudakoltatta férje gyakori elmaradozásának titkát. Amikor a herceg hadba vonult, a féltékeny úrnő cselédeivel felkerekedett, és a kis falu melletti tócsába ölette a lányt és az özvegyasszonyt. Az anya iszonyú átkot szórt az oktalan bosszúállókra, és a haláltusájukat tétlenül néző falusiakra és az átok megfogant. A kis tócsából hatalmas, hullámzó tó duzzadt, és a falu lakosainak messze északon kellett új letelepedési területet keresniük, amit el is neveztek az idők folyamán Neiyzidnek, német nevén Neusiedlernek.
A tó különleges vízingadozásáról feltétlenül meg kell emlékeznünk. A Bécs ellen vonuló török sereg 1683-ban csaknem száraz lábbal kelt át a tavon. Egy ruszti bognármester 1738-ban fogadásból átgázolt a túlnani partra. Két évvel később majdnem kiszáradt a tó, és ugyanez következett be 1801-ben és 1831-ben is. Magas volt viszont a víz 1853-ben, ettől kezdve azonban fokozatosan apadt, mígnem 1868-ban úgy kiszáradt, hogy a medrében szántottak-vetettek.
Ez időből volt ismeretes, hogy a rendkívül szeles tavaszi időben a szódás-sós por a délfertői falvak lakosainak szemgyulladást okozott. A Fertő voltaképpen szikes tó, legnyugatibb tagja az Aral- és Kaspi-tótól nyugatra elszórta található kisebb, sós zárványok rendszerének.
Az összsótartalom a víz mennyiségétől függően hét-nyolcszorosa a balatoni sótartalomnak. Régen „Peiso” néven emlegették, és a térképek is így tüntették fel, mai magyar nevét a mocsár és fürdő egyidejű jelentését hordozó ősi szavunkra vezethetjük vissza.
A tó teljes hossza 35, szélessége 7-15 kilométer. Víztükre 174 négyzetkilométer, területe nádassal viszont együtt eléri a 300 négyzetkilométert. A magyar tórész az utóbbinak éppen negyede: 63 négyzetkilométer vízfelület. A tavat nálunk a Rákos-, szomszédainknál a Vulka-patak táplálja.

A kanalas gémek mind az osztrák, mind a magyar természetvédelem féltett kincsei
Mivel a tóról van szó, vadászati szempontból döntő jelentőségű a madárvilág. A nyílt vízre várhatók a vonuló vadlibák – főleg a vetési ludak – sokezres seregei. Ha erős a déli szél, a libákat este átviszi az osztrák vízre, de ez jó reggelre, mert kihúzáskor alacsonyan jönnek a part felett. Este a vízen szinte nem is érdemes libázni, csak ha északi szél fúj. A belső tavakon és csatornákon a bukórécék, szárcsák és vöcskök élnek nagy számban. A zárt nádasokban a gémfélék és a kis nádi énekesek mellett
200-250 pár nyári lúd költ. A parti iszapzátonyok nádriktkulások a vonuló apróréce fajok kedvelt tartózkodási helyei, és természetesen külön madárvilága van a parti szikes-sós réteknek. A nádövezet középső sávjában meglehetősen sok pézsmapockot találunk. Az időszakos száraz réteken nem ritka a mezei nyúl és az őz sem. Szarvassal bárhol lehet találkozni a nádasban, mert a benyúló nádas földnyelvek állandó lakója a vaddisznóval együtt. Gímszarvasból évente 20-30 példányt lőnek az itt működő három vadásztársaság vadászai, vaddisznóból ennek néha több, mint kétszerese a teríték. Dám állandóan nem található, de megfigyelték, hogy néhány lapátos előfordult Hany Istók nádrengetegbe taposott hajdani ösvényei.