Tóth László: A rózsabányai kos

A vadászház csendjét halk mocorgás motoszkálás törte meg. Aztán, hirtelen éles fénykéve villant fel, és megállapodott az óra számlapján. Négy óra lesz három perc múlva. A vadász némi elégtétellel állapította meg, hogy – szokása szerint – pontosan ébredt.
Soha nem használt ébresztő órát. Agya titkos tekervényei közé, valahová beprogramozta a felkelés tervezett időpontját. Némi eltérés csak akkor fordult elő, ha későn feküdt le, vagy túlságosan fáradt volt. Ilyenkor nyugtalanul aludt, és korábban is megnézte az órát. Most erre nem volt szükség. A novemberi éjszakák hosszú alvásra adnak lehetőséget. Este hét órakor fújta el a lámpát.
A házban kellemes meleg volt. A csempe borítású kályha még mindig meleget árasztott. Felkelt, és a zseblámpa fényénél az ajtóhoz ment. A külső vasajtó kellemetlen nyikorgása megborzongatta. Hideg, nyirkos levegő kúszott be a papucsába, majd gyorsan – felfelé haladva – átjárta az egész testét. Kint sűrű köd gomolygott. „Az ördög vigye el!” – szűrte a fogai között. Negyedik napja volt kint a várkúti vadászházban, de sem napot, sem holdat nem látott. A köd beborított mindent.
Mára nagyobb utat tervezett, azért kelt korán. Egy ideig szemlélődött. A ködfüggönyön keresztül, a hold helyzetét igyekezett megállapítani – eredménytelenül. Rosszkedvűen csukta be az ajtót. Megpiszkálta a tüzet, és néhány hasábfát dobott rá. Visszabújt az ágyba, eloltotta a lámpát. Alig helyezkedett el, máris megnyugodva állapíthatta meg, hogy a tűz hirtelen fellobbant, és barátságos fényt árasztva égni kezdett. Egy ideig nézte a lángok vibráló játékát, majd lehunyta a szemét. Általában könnyen el tudott aludni, most mégsem sikerült. Bosszúsan fészkelődött. Talán mégis el kéne indulni. De hová? – ilyen időben.
Az jutott az eszébe, hogy öt-hat éve még jót derült volna azon, ha valaki azt jósolja, hogy itt 1973-ban muflonra fog vadászni. A muflont azóta telepítették. Az öreg pontosan tudta, ki kezdeményezte, és kérte ki szakértők véleményét ki hívott össze tanácskozásra előbb csak három embert, majd az összes börzsönyi vadásztársaság megbízottait. Néhányan húzódoztak, pedig igen olcsón, hús áron kapták az élő vadat. Azóta sokan büszkélkednek nyilvános fórumokon is hogy muflont telepítettek a Börzsönybe. „Mindegy – gondolta az öreg – fő, hogy itt van a muflon, és jól érzi magát.”
Annyira jól, hogy – az elsők között – egy kos lövésére ő is engedélyt kapott.
Szeptemberben magabiztosan kijelentette, hogy előbb a kost lövi meg, és csak aztán fog bikára vadászni. Úgy gondolta, biztosra mehet. Hetenként két alkalommal, amikor a vadásztársaság kocsijával kijött a lőtt vadért, rendszerint látott muflonokat. Az erdő szélén, ha megállt is a kocsival, akkor sem nagyon ijedtek meg. Csirregve riasztották egymást, és elfutottak. Megfigyelte, hogy rövid 30-40 méteres elugrás után rendszerint megálltak és rábámultak. Igazán nem lesz nehéz vadászni rájuk. Azt is tudta, hogy telenként nemcsak az etetőket keresik fel, hanem az ércbányai vadászház takarmánytárolóját és kukoricagóréját is látogatják.
Az ércbányai vadászházat nagyon szerette. Tiszta, rendes, jól felszerelt ház, villanyvilágítással, hűtőszekrénnyel, kényelmes ágyakkal, puha takarókkal ellátva. A víz – mindössze 50-60 méternyire – kristálytisztán zuhog ki a régi bánya vágatából. Itt időzött legtöbbet. Meg is látszott a házon és környékén. Jól gondozott veteményes és gyönyörű virágoskert dicsérték keze munkáját.
Ismét felkelt, és meggyújtotta a lámpát. „Itt nincs villany, de azért nem rossz ez a ház sem. Különösen most, amikor már negyedik napja fűtök” – morogta félhangosan, aztán gondolatban megfeledte önmagát: „Motyogó vénember.” Az utóbbi időben észrevette, hogy ha több napig egyedül van, magában beszél. Eleinte csak az indulatszavakat mondta ki hangosan, majd egész mondatokat is. Szégyenkezett miatta és küzdött ellene. Most is, egy időre teljesen elhallgatott. De mintha a gondolatai is elapadtak volna. Szétnézett a szobában. Régi keményfa asztal, néhány szék, vaságy takarókkal. Eszébe jutott, néhány éve ócska szalmazsákokon és egérrágta takarókon kívül más nem volt a házakban. „Sokat fejlődtünk” – gondolta, aztán megijedt a hivatalosan hangzó megfogalmazástól. „Kinek készítesz jelentést öreg?” – kérdezte hangosan. „Ideje számot vetni” – védekezett. – „Hetven felé közeledek.”
Egy kis vizet öntött a lavór aljába és megmosta a szemét. „Ma hozok fel vizet – határozta el – és nagy mosakodást csapok.” A víz, sajnos, messze volt, és meredek úton kellett felhozni. Ezért bánt vele ilyen óvatosan. Egy csészényit a teás edénybe öntött, és feltette a forró platnira. A víz abban a pillanatban zúgni kezdett. Kenyeret, szalonnát, hagymát szedett elő, és kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál. „Kopogtat az angina pectoris” – mondta most váratlanul, és elkezdte a szíve felett a mellét masszírozni. De mitől? Se nem iszom, se nem dohányzom. A hátizsák zsebéből elővette a lapos üveget, és ivott egy korty konyakot. Mintha csökkent volna a tompa fájás. „Érdekes, mindig akkor jön elő, amikor jó kipihentem magam. Lehet, hogy nem is a szívemmel van baj? Talán csak képzelődöm?” – hessentette el magától a sötét gondolatokat.
Evett néhány falatot. Bár reggel nem kívánta, erőltette, mert nem szeretett ennivalót hurcolni magával. Jól tűrte az éhséget és szomjúságot. Néha estig is elmaradt étlen-szomjan. Így aztán rászokott, hogy elindulás előtt egyen valamit. Közben elkészítette a teát. Élvezettel, lassú kortyokban itta a forró italt. „Ez legalább jól esik” – gondolta magában.
„Mégiscsak felmegyek a Nagyhideghegyre” – határozta el, mialatt az ajtót zárta. A kulcsot a megszokott helyére az eresz alá tette, és lassú léptekkel elindult a jelzett út felé. Néhány perc múlva megállt, és némi bizonytalankodás után visszafordult. Előbb megnézem a bányapusztai sűrű mellett a szálerdőt. Ott is tanyázik egy csapat muflon. Megkezdődött a üzekedés, lehet, hogy a nagy kos is közöttük lesz.
Több, mint két hónapja, minden szabadidejét a „rózsabányai kos” keresésére fordította. Még szeptemberben sikerült is megpillantania a Nagyhideghegy alatti sózónál. Lövéshez azonban nem jutott, mert a jerkék riasztottak.
Jó tempóban lépkedett, kezdett kimelegedni. Kigombolta a kabátját, és arra gondolt, hogy még sincs az ő szívével semmi baj: hiszen, ha csak egy kicsit is megdolgoztatja a jó levegőn, mindjárt megszűnik az a tompa nyomás.
Hirtelen megállt, mert balról valami ágroppanás hallatszott. Abban a pillanatban nagy robajjal elugrott egy rudli szarvas. „Jó lesz vigyázni, mert így járok a muflonokkal is” – intette magát. Óvatosabban haladt tovább.
A köd egy kicsit megvilágosodott. Az út hirtelen jobbra fordult. Olyan előérzete támadt, hogy előtte vannak a muflonok. Megállt. „Megvárom, amíg kivilágosodik” – határozta el. Talán 8-10 percig is várakozott, moccanás nélkül. „Úgy látszik még nincs itt semmi” – gondolta. Néhány lépést még előre megyek, és akkor lelátok ebbe a lápába.
Mindössze két lépést tudott megtenni, amikor felhangzott előtte a muflonok riasztása, és megelevenedett a ködhatár. Egy pillanat alatt eltűntek a gomolygó szürkeségben, még mielőtt megállapíthatta volna, hogy közöttük van-e a kos. „Itt voltak egészen alattam” – morogta. – „Várnom kellett volna, míg világos lesz”.
Letért az útról, és követve a nyáj friss nyomát, a fenyves sarka felé lépkedett. A felbolygatott levélszőnyeg mutatta az utat.
Minden 15-20 lépésnél megáll és hallgatózik. Nemsokára az egyik ilyen megállás után halk neszezést hall a patak felől. Négy muflon igyekszik felfelé, egyenesen feléje. Három jerke és egy jó kos, de nem a „rózsabányai”, azt rögtön látja. Rövidebb is a csigája (bár jó vastag), és nincs megkopva szarva vége. A puskát hát nem is veszi kézbe, csak a távcsövet. A muflonok mintegy 70 méterre megállnak, és kíváncsian nézegetik a mozdulatlan embert. A távcsőben még vastagabbnak tűnik a csiga. „Meglőjem?” Ezzel már nem vallanék szégyent – tűnődik. – „Nem bántom” – határozza el. – Lesz ez még szebb is. „Menj te!” – mondja hangosan. A legközelebbi jerke csirregve elugrik, és vele a többi is. Még lőtávolságon belül megállnak. A kos visszafut vagy tíz métert, és egy vastag tölgyfa mögé állva félrehajtott fejjel nézi a vadászt. A jerkék újabb riasztására megfordul, és szapora léptekkel utánuk ered.
Úgy határozott, hogy a Kovács-patak mentén megy le az ércbányai vadászházhoz. A házba csak ezért megy be, hogy begyújtson. Amíg a tűz meggyulladt, evett egy kis sajtot, és ivott a forrásvízből. Azután elindult a magyarhegyi cserkelő úton a szarvas etető felé. Az etetőnél cserkelő úton a szarvas etető felé. Az etetőnél körülnézve megállapítja, hogy ide is járnak muflonok. Odalép a vadhordókhoz, és az egyiket felnyitja, morzsolt kukoricát szór szét a feltört avarba. „Mind felették, amit tegnap szórtam” – állapította meg. – „Csak egyetek, hosszú még a tél.”
Megkerülve az etetőt, a régi vadászösvényre tér, amely a Madárhegy meleg oldalán, a sziklák alatt és között kanyarog. Gyönyörű az út. Balra a Hrustok oldalra látni. Kissé hátrafelé a Pogányok, távolabb a Nagyhideghegy és a Csóványos csúcsai. Elől Nagybörzsöny község. Nem siet. Egy kövön üldögélve élvezi a szép időt és a lenyűgöző panorámát, amikor hirtelen kutyaugatás hallatszik. Aztán egy másik felel rá. „Már megint hajtanak ezek a gazemberek” – morogja maga elé. – „A Hrustok oldalon jönnek lefelé.”
Amennyire csak telik tőle előre siet. Olyan helyet keres, ahol elvághatja a kutyák útját. Megállapodik egy ritkás, meredek részen, előtte néhány nagy szikla sötétedik. A szaggatott ugatás szüntelenül hallatszik. Már átjöttek a patakon, és felfelé tartanak. Az öreg meghúzza a gyorsítót, és keményen fogja a puskát. Lentről törtetés, zörgés hallatszik, és feltűnik egy hatalmas muflon kos. „Ő az – akad el a lélegzete az öregnek – a rózsbányai kos.” Vastag csigája elől már kifelé kanyarodik. Jól látni azt is, hogy a jobb szarv végét már koptatja. Egyre közeledik, de kiront az erdőből a két kutya is. Csaholva, két oldalról kerítik. A muflon felér a vadászösvény előtt lévő nagy sziklához, és két hatalmas ugrással a tetején terem. A fáradtságtól tátott szájjal lihegve áll. A két kutya már a szikla alatt van. A puskacső a muflonra irányul, aztán a kutyákat keresi.
„Mind a kettőt kéne” – gondolja az öreg.
A kutyák közben dühös ugatással, ugrálással próbálják a kost lezavarni. A muflon azonban nem jön le a biztonságot jelentő szikláról. Hol az egyik, hol másik kutya felé fordul, dobbantva, fejét öklelésre készen tartva. Végre együtt a két kutya, és elhangzik a lövés. A hegyek sokáig visszhangozzák az éles dörejt. Az egyik kutya ott marad, a másik vonyítva menekül, miközben – farkas módra – vissza-vissza forogva belemar saját hátsórészébe. Az öreg újratölt, és a gyorsítót is meghúzza.

A muflon a rémülettől és a fáradtságtól dermedten áll. A fonálkereszt az oldalát keresi és megállapodik a lapockája mögött. Csak egy finom érintés kellene. Csak egy kicsit megmozdítani a mutató ujját. De az agyból érkező parancs erőtlen. A szív másként határoz. „Nem tudom megtenni” – motyogja az öreg. – „Azért mentettem meg a kutyáktól, hogy most én vegyem el az életét?”. „ No, te szentimentális vén totyak!” – bátorítja magát. – „Több, mint két hónapja hajszolod ezt a kost, és amikor ott áll előtted elengeded?” „Pont azért” – válaszol magának – mert itt áll bénultan és védekezés képtelenül. „Most nem. Majd máskor, ha találkozunk.”
„Menj hát!” – kiáltja hangosan. – A kutyák már nem bántanak. – A muflon egyetlen hatalmas ugrással lerepül a szikláról, és felfelé rohan a hegyoldalon. Futtában egy kilazult követ a mélybe zúdít, amely gyorsuló iramban, csattogva, a fák oldalán nagyokat puffanva gördül le a patak felé. Az öreg úgy néz a kő után, mintha az lett volna az áhított zsákmány, amely most mindörökre eltűnt a szeme elől.