Páll Endre: A „reumás” kan

Indulás!… – a szenlukácsi dombtetőről kiáltott utasítás – mellyel a hajtókat a sűrű fenyves fiatalos meghajtására bíztatják a távolból – alig ér el lőállásomhoz. Mély völgyben gyertyántörzsnek támasztva hátamat, háromlábú les székemen ülök. A lefutó meredek domboldalt óriás bükkök fedik. Lombtalan koronáik a magasból csak az égre tekintenek. Nem is volna mit alul nézniük. A barna alom csupasz sivárságát bokor vagy fűcsomó tarkasága sem szakítja meg. Kutató figyelésem csupán a szürkén sorakozó szálfák óriás méretein csodálkozhat.
A bükk óriások otthonában, a Zselicségben várom a szerencsét, azaz a vaddisznókat. Somogyország dombokkal, hátakkal, vízmosásos szakadékokkal szabdalt táját még a szlávok jellemezték a zselica szóval, melynek üde, kies ékes a magyar jelentése. A név hűen tükrözi a Kaposvártól Szigetvárig elterülő rendszertelenségében is szeretni való dombvidék természeti szépségét.
A Zselic nem tagadja meg származását. Szent László királyunk a szent mártoni apátságnak adományozta a 30 kanászházzal bíró, a Kapos folyótól a Dráváig húzódó hatalmas erdőség nagy részét. Az apát már 1228-ban jelenti, hogy a betelepített szlávok megkezdték az erdők irtását. A 10 kanászfaluban 300 háznéppel lakó kanászok a papi rendnek disznót, gabonát, hordódongát, kecskebőrt, bárányt és marcot, mai szóval méztizedet tartoztak fizetni. A törökdúlás hosszú időszakában a természet még azt a keveset is visszafoglalta, amit addig az emberi szorgalom elvett tőle. Az üldözött magyarok bujkáló csoportjaiból és néhány itt rekedt törökből alakult ki az új élet. A kanászjárta, betyárlakta erdők sűrűjében megbújó kis falvak népe abból élt, amit az erdő adott. Legeltettek, makkoltattak és begyűjtötték az erdő gyümölcseit. Ám újra jöttek a betelepített idegenek, irtották az ősvadont és szorgalmas kezük nyomán az erdőrengeteg visszavonult a meredek völgyek, bukkanó szurdokok, szakadékos vízmosások közé.
AZ 1700-as évek elején kezdődött az erdők rendszeres irtása. A meghonosodott németajkúak szénégetéssel, kalamász és szurok készítésével értékesítették a kivágott szálfák anyagát. Messze vidékre szállították a dongát és épületfát, a Kapos folyóba siető patakok futó csobbanásaival meghajtott vízikerekekhez kötött fűrészmalmok szorgalmas harapásaival előállított portékát.
A Zselicség maradéka ma is az ősidők háborítatlanságát őrzi, melyet Kaposvár költője, Takáts Gyula szerető féltéssel így tár elénk:
„S kis nyegle városomtól délre
Az ezeréves vén Zselic remeg,
Makkoló kondák, kamaszkirályok,
Szállták e földet ősidőkben meg.
A vadon alja mint barlang sétét,
A kan ős oltárnak dönti nyakát,
Szökellő szarvas agancsa tartja,
Nagy villájában a holdat magát.”

Szép sorok. A szülőotthon imádatát tükröző vallomás. Az erdőrengeteg tényleg kiváló otthona őznek, szarvasnak, vaddisznónak és az apróvad számos családjának. De milyen elgondolkodtató a korabeli leírások azon állítása, mely szerint a Zselicségben az apróvad, az őz és a vaddisznó volt csak honos és a vadászati jog is ezekre szorítkozott. Az első idetévedt szarvastehenet 1890-ben lőtte a nádasdi erdőben Babóchay patikárius uram, s ő volt az a szerencsés is, aki egy évvel később, a hajmási erdő Táborvölgyében már egy hatos bikát is elejtett.
A letelepedés és elszaporodás – a kiváló természeti adottságoknak köszönhetően – gyorsan követték egymást. Ropoly és Márcadó egy évtizeden belül közismert szarvas vadászó pagonyokká léptek elő. Hamarosan érmes agancsú bikák bizonyították az állomány kimagasló minőségét olyannyira, hogy a berlini vadászati kiállításon egy Ropolyban elejtett szarvasbika trófeáját aranyéremmel jutalmazták.
És bizonyítékul fent, a szálas gerincén szarvas csapat jelenik meg. Ügetve ereszkednek a völgy oldalán. Megállnak. Hátravetett fejjel hallgatják a sűrűben bujkáló hajtók lármáját. Kilenc bika, kilenc deli legény. Nem fiatalok, nem is öregek. Válogatni valóan szép egyedei a zselicei szarvasnak. Behúzódom az eddig háttámlának használt törzs mögé. Nem is vesznek észre. Megnyugodván hagyják el a völgyet.
Visszaereszkedem les székemre. Nagyon kényelmetlen az ülés. Fáj a derekam. Az idén korábban jelentkezett a szokottnál. Eddig a vadászszezon végén kellemetlenkedett némi reumával karöltve. Mert – valljuk be őszintén – a vadászok legtöbbjénél az egészséges sportolási lehetőség mellett némi ellenhatások is jelentkeznek. AZ órákig tartó fagyos lesállások, a hideg hóban átvizesedett és kabátig izzadt ruházat ránk fagyása, a nyári hajnalok harmatáztatása, a záporok és esők bőrig hatoló átázásai az idősebb korra legtöbbször derékfájást, reumát és ezek rokonságából kombinált kórságokat eredményeznek.
Az óvatosak – magamat is ideértve – a vadászidény végén, természetesen a szalonkahúzást megelőzően, felkeresik valamelyik gyógyfürdőt, ahol kéthetes szorgalmas kúrálással szervezetükből elűzetik a fájdalmas gócokat. A jótékony meleg víz, a gyógytornák és masszírozások hatására felújul a test, hogy ismét zavartalanul élvezhesse az újabb vadászatok felejthetetlen élményeit.
A fürdőhelyre többször visszatérő vendéget az alkalmazottak már ismerősként üdvözlik és mint régi páciensről, különleges figyelemmel gondoskodnak róla.
Közismert alföldi gyógyfürdőnket keresem fel több ízben, ahol ismeretségből fakadó figyelmes gondoskodás még magasabb fokra hágott, mert a gyógy masszírozást végző férfiak egyike vadászember volt. Tavalyi üdülésemkor nagy örömmel üdvözölt, mint régi kuncsaftját és természetesen elvárta, hogy a masszírozást mindig vele végeztessem el.
Arcátlanság és vadászbarátság megtagadásának minősült volna óhajának visszautasítása.
A fürdés után asztalára feküdtem. Sütőlapát tenyerű, izmos vadásztársam a nyakizmok gyúrásánál kezdte el a fácánvadászat elmesélését.
A derekam dögönyözésekor még csak az első hajtásban lőtte a toronykakast. A lábcsavarásnál sikerült az első dubléja. Mire ismét a nyakcsigolyákat feszegette, tartottunk az ebédnél. A délutáni hajtásokra nem nagyon emlékszem, mert a homlokomról csöpögő öklömnyi izzadságcseppek és a vállízületek kifordítása miatt csak csillagokat láttam. Amikorra a szomszédos kezelőasztalra a harmadik páciens lefeküdt, az utolsó hajtáshoz értünk. Szerencsére már a hátamra fordulhattam és becsukott szemmel, nyögéseimet acélosan visszatartva, röpködtem a bögybe lőtt kakasok és hasizmom vesémmel történő találkozása miatt jelentkező bódítás között.
Végre levett kalappal állhattunk a terítéknél, és az ünnepélyes pillanat megható emlékeinek hatására barátom tenyerei is megszelídültek.
Kedves egészségére váljon – köszöntéssel búcsúztatott -, majd holnap a sánta bakom történetét mesélem el.
Aléltan másztam le az asztalról és – már amennyire tudtam – megköszöntem jóindulatát.
És másnap a sánta bak esete nyomán bicegve, harmadnap a szárnyazott vadkacsa meneküléséhez hasonlóan lógó bal vállal távoztam a kezelés után. Végül azonban minden kiegyenesedett. A második hét végén elfogytak a vadásztörténetek, de eltűnt a reumám is és mire búcsúzni kellett, megedződve, egyenes derékkal és csökkent pocakkal ölelgettük egymást, mondván:
-Majd jövőre ismét találkozunk.
Hát nem szép és hasznos dolog a vadászbarátság?
De ez tavaly történt és ma még csak december közepénél tartunk, viszont derékfájásom olyan erővel jelentkezik, mintha február vége lenne. Pedig ki kell addig tartanom, mert sok szép hajtás, barkácsolás, bokrászás és les vár az idény végéig.
A mai napon is kitartottam. Szorgalmasan másztam a dombokat, csúsztam le az árkok meredek falán. A lőállásokon pihentem ki a megerőltető terep fáradalmait. Jobbnál jobb disznós sűrűket hajtottak, ropogtak a fegyverek, gyarapodott a zsákmány is, csupán drillingem csöve maradt patyolat tiszta.
Nem kormozta be a kilőtt töltény füstje, mert nem jött rám vad. Az ebédszünetben mindenki mesélt, élményeket idézett vagy igazolást keresett hibázására.
Délutánra csak egy hajtást terveztek. A szentlukácsi dombhát sűrű fenyvesében rejtőző disznók elleni haditervet beszélték meg. Hosszú, kacskaringós cserkészúton kellett felkaptatni a fiataloshoz. A vadászat vezetője kérésem folytán – mellyel reumámra hivatkozom – megengedte visszamaradásomat. Így maradtam a völgy fenekén. Kényelmesen elhelyezkedve, de irigykedéssel néztem a szerpentinen távolodó vadászok libasorát.
Most mozdulatlan az erdő és csendes. A hajtók lármája is eltávolodott. A térdeimen pihenő puska némán ásít. Széncinke szórakoztat. Az alomban keres. Halk cirpenéssel csipked. Újabb játékos szárnyalással majdnem csizmámra száll. Még a szememet sem mozdítom, nehogy elijesszem. Meg is hálálja tapintatomat. Hirtelen röppenéssel a puskacsőre tottyan. Még az üdvözlése sem marad el. Szárnycsapással felborzolja tollait, és mint aki jól végezte dolgát, egyetlen ívvel átlendül a szomszédos bükk mohos tövére. Jó vadászatot kismadár! – búcsúztatom – legalább neked legyen szerencséd, mert a puskaülőkéd gazdáját úgyis elkerüli.
Lőállásom a nagy, nyitott szálas alján, távol a disznós sűrűtől kevés reménnyel kecsegtet. De, mintha valami mozdulna az élen. Róka menekül hosszúra nyúlt testtel a fák között. Bár kanyarodna lefelé, úgy talán elérné a golyó. És, mintha meghallotta volna kívánságomat, hirtelen ívvel fordul – a szívem is megdobban -, mert mögötte nagy, sötét test iramodik a völgynek. Jókora vaddisznó vágtat lőállásom felé!
Felpattanok vadászszékemről és a gyertyántörzs mögül várom a közeledőt. A koromfekete, nagy kan hatalmas ugrásokkal szökik. A céltávcsővel kísérem futását. Leér a völgy teknőjébe, és amikor átvágódik a cserkészúton, elsütöm a puskát. A vad összerándul, de tovább vágtat és eltűnik a vízmosta árokban. Újabb golyót becsúsztatva, vállba szorított fegyverrel lesem a kan felbukkanását. De nem jön. Nem kapaszkodik fel a túlsó oldalon. Hová tűnhetett? Hátha az árokban fekszik.

Lassan megindulok a vízmosás felé. Alig lépek azonban néhányat, belelátok a távolodó mélyedésbe. És íme! Olyan jó száz méterre felpúposodott háttal, a fenéken elfelé cammog. A hajszálkereszt a keskeny faron táncol. Kicsi a cél és bizonytalan a lövés. A kan bukkanóhoz ér. Elejével felrugaszkodik. Abban a pillanatban dörren a puska. A disznó legurul a csuszamlásról és égbe rúgva néhányat, elcsendesedik. Megtörlöm izzadó homlokomat, és visszamegyek a székemhez. Vígan fújom a cigaretta füstöt és hallgatózom. Hátha kiértek már a hajtók a sűrűből és vége a hajtásnak. Nem kell soká várnom. A cserkészúton megjelenik az egész társaság. Vadászok, hajtók egy csoportban ereszkednek le az ösvényen. Bevárom a társaságot.
Közösen megyünk zsákmányomhoz. Koromfekete, bundás, őserőtől duzzadó, szép kan fekszik lábainknál. Lehet vagy 6 éves. Vastag agyarai fehéren villognak. Fejedelmi trófea, melyet szerencsémnek és reumámnak köszönhetek. Igen, a reumámnak is, mert ha nem kínozza a derekamat, úgy a többi vadásszal együtt fent a dombtetőn várom a fiatalosból kihajtott vadat. A kan viszont hátratört és oldalt kiszökve, a legváratlanabb helyen igyekezett a biztonságosabb búvóhelyek felé.
Ezért nevezem „reumás” kannak, de be kell vallanom őszintén, hogy amikor megpillantottam, megszűnt minden fájdalmam és csak a hazafelé igyekvő gépkocsi zökkenéseinél éreztem újra a kellemetlen nyomásokat.
Ugye, milyen sokat ér egy vadkan elejtése? Még fájdalomcsillapításra is alkalmas!