Rózsa Attila: A rét szívében

Egy esztendő múlt el azóta, hogy utoljára erre jártam, akkor is ezen a fűzfatuskón hallgatóztam. Középen hét méter széles kotrócsatorna vágja el a baloldali nádast a jobboldali füzestől, amely helyenként szintén víz alatt áll. A füzes mögött jó kilométerre már fehérre meszelt vakító házak vannak, esténként világító ablakokkal, kutyaugatással.
A csatornán túli kis nádas után virágszőnyeggel és pacsirtaszóval teli rét terpeszkedik, de a rét és a füzes minden titkát a nádas gyűjti össze, mert a csatorna néha megtelik vízzel, aztán elborítja a nádast, mely megtréfálja az idegent, aki csak térdig érő gumicsizmában akar átmenni rajta.
Régen ismerem már, s valahányszor szóba került a kerekerdői kisberek, mindig elszorult a szívem, vágytam oda újra kimenni. Amerre jár az ember városon és falun, tanyán, mindenütt változást lát, de legnagyobb boldogságomra a berek változatlan. Békahang dobbanások ütemére jelzi, hogy él. Lakói is megvannak, akiket féltve őriz és véd, de megvan a csatornán túli füzes öreg bakja is.
Harmadik éve már, hogy birtokába vette másodmagával a füzest, akkor és azóta is csak négyen tudunk róla, akik ismerték a berek titkát; a berek pedig magáévá később, hogy ők hárman úgy döntöttek – természetesen a hátam mögött -, hogy a füzes öreg bakját átengedik nekem, hiszen talán én szeretem legjobban a berket. Volt egy különös szokása így nyár eleji időben a baknak, hogy a füzesből úszva a csatornán keresztül, majd átlábalva az alig arasznyi vízben álló nádason érte el a rétet, amely szintén az övé volt. Mikor a csatorna megduzzadt, megemelkedett a nádas vize is, így néha két-három hétig a füzesben maradt. Késő ősszel, amikorra jég telepedett a vizek hátára, kint maradt a réten túli kultúr területeken sutájával együtt.
Tavaly júliusban három egymás után következő este is hallottam amint átváltott a nádason, hol lejjebb, hol feljebb. A réten így lövésre kapni nem lehetett.
Utolsó este másra szántam magam: megkerülve a nádast, a csatornapart füzes felőli oldalán ültem le, de akkor nem váltott ki.
Azóta eltelt egy év, s most négy napom van rá, hogy találkozhassunk. Újra itt ülhetek a rét szívében, a berekben.
Harmadnap is korán kimentem, s igyekeztem minél kevesebb zajjal járni, amíg elfoglalom a helyem. Előttem a csatorna széles csíkja, mögötte a nádas. Megérkezésemkor örömmel újságolta barátom, hogy egy hete látta a bakot hajnalban, úsztában a csatornán. Tavalyi visszarakott agancsának felét növesztette csak az idén, csupán arasznyi, egyforma vastag, ágnélküli szárakat. Lőhető tehát.
Nehezen akar este lenni, a nádas hangjai csendesednek, csak a békák zenéje kísér bele az éjszakába. A csatorna alig félméteres gátja üres, pedig tíz perc múlva látni sem lehetett semmit, amikor a füzes alsó sarkán, tőlem háromszáz méterre megjelenik egy őz. A távcsőben megismerem a bakot, lövésről azonban szó sem lehet, mert messze van. A bak közben átér és hangtalanul eltűnik a nádasban. Teljesen magamra maradok, pedig a szelem jó, a füzes közepére ültem, mely jobbra is, balra is vagy háromszáz méteres. Ő pontosan a szélén váltott ki.
Elhatározás érlelődik meg bennem. Háttal nekidűlök a rönk melletti fűzfának és megpróbálom kint ölteni az éjszakát. Jónak találom elgondolásom, mivel a mostani ki- és hajnali bejövetelemmel teljesen elrontanám esélyeimet. Még egyszer jól bekenem magam szúnyogriasztóval, majd az utóbbi hetek pihenés nélküli napjai után az erősödő békabrekegés ringat álomba.
Fél egykor ébredek, hangos kutyaugatásra. A hangból ítélve kint a réten, a nádason túl kutya hajt valamit. Messze lehet, jó két kilométerre és talán nem zavarja bakomat. Az én szememből viszont kimegy az álmosság, próbálom osztályozni a hangokat. Messze még a hajnal, gyomrom mélyeket kordul, az elmulasztott vacsorát siratja. Jó lenne tudni, vajon visszavált-e a bakom. Mindenesetre helyet változtatok. Az este tőlem balra háromszáz méterre kiváltott bak és a mostani helyem közötti távolságot megfelezem, így 150 méterre vagyok az átváltás és a füzes szélétől.
Leülni nincs hová, mert legjobb takarást egy félig dőlt fűz ad, ezért gumicsizmámmal félig vízben állok.
Az első derengésben már látom a füzest, s annak szélét, de a baknak semmi jele. Egyetlen bizodalmam marad, hogy az öreget itt a berekben még senki nem háborgatta, így megkéshet a visszaváltással, s ebben nem is csalódom. Több mint másfél órával az első lővilág után teljes világossággal jelenik meg, de nem ott, ahol várom, hanem tőlem jobbra, esti helyem és köztem. Várakozás nélkül ereszkedik a csatornába. Én már akkorra a vízben térdelek, mert a csatornaszakaszt, ahová kilép, a fölé hajló fűzfaágaktól nem látom. A térdeléstől gumicsizmám teleszalad a meleg posványos vízzel, de ki törődik vele? Közben a bak úszva átér, feje a füzesben, teste a gáton. Megáll, visszafelé néz a nádasba. Ezt használom ki, pedig csak a fél lapockát látom, a többi részét fa takarja, amikor útjára eresztem a golyót, és magam is meglepődöm, milyen nagyot dörren a nyolc milliméteres Mauser a bereki hajnalban.
A nádi zenekart mintha karmester intette volna le, a bak pedig belép a füzesbe. Elhibáztam ez az első gondolatom, nem egészen hetven méterről, méltatlankodik bennem a lelkiismeret. Félfordulatból lőttem, igaz, de mégis jól együtt voltam vele, s most bizonytalankodom, miközben a szúnyogok vérfürdőt rendeznek rajtam.
A célzó távcső a helyén van, nincs fellazulva vagy rosszul felkapcsolva, még egyszer megnézem benne a bak helyét, majd alatta irányzékkal is, semmi eltérés.
Nem tudom, nem értem.
Lassan nyugszom csak meg, még egyszer végiggondolom, pedig már a vadászláz is végigzongorázott rajtam. A lövést követő csend után újra élnek a nádas hangjai, amikor elindulok a rálövés helyére. Az alig fél méteres gát tetején megtalálom a helyét, ahol állt, mert az úszást követően erősen csöpögött róla a víz. Semmi jelzés, nem is ugrott, hanem „csak úgy belépett” a füzesbe. Elindulok ennek irányába, amikor egy tócsa tetején piros foltot pillantok meg, majd beljebb nézve, kb. 15 méterre meglátom a hátsó részével vízben fekvő bakot.
Megállok, leveszem a kalapom, s úgy lépek oda hozzá. Barátomnak igaza volt, teljesen sima két szár, ágak nélkül, s ami széppé teszi, hogy a két szár egyenletesen vastag. Száraz részre viszem, vissza a gátra, a zsigereléskor derül ki, hogy majdnem üres lövés volt, a tüdő szélét érte. Nem hiába csak a lapocka hátsó részét láttam, de megsimogatom a puskámat. Leülök a bak mellé, amely most már az én bakom, s a nádas is újból az enyém szív-ütemre csengő békazenéjével, a nádas mögötti rét pacsirtaszavával. Eltölt a kellemes fáradtság érzése, és az a boldogság, amivel a berek meghálálta hűségemet.
Hátamra veszem a bakot. Vizes lesz tőle az ingem, s a gáton elindulok hazafelé.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

A többi cikket se hagyd ki!