Kontsits Pál: A nagy agyar titka

Manapság megfogyatkozott a nagy agyarasok száma. Mi az oka ennek? – teszik fel sokan a kérdést. A vaddisznó – mivel tilalmi ideje nincs – űzött, hajszolt vad, nyugalmat szinte alig lel.
Pedig meghálálja a kíméletet, a téli etetést és a szakszerű állományszabályozást. Nem vitás, hogy a vaddisznónak az erdőben a helye, az apróvadas területeken nem tűrhető meg. Viszont az erdő borította vidéken nagyobb törődést kíván a vaddisznóállomány.

Az 1883. évi vadászati törvényben szerepel először a vaddisznó úgy, mint a föld tulajdonosa által bármikor szabadon írható kártékony dúvad. Ugyanez a törvény tisztázza a tenyésztett nagyvad és nemes vad fogalmát, leszögezve, hogy csak az etetett nagyvad (szarvas) kártétele után fizetendő kártérítés.
Ennek a nagyon is átlátszó célzatú rendelkezésnek kizárólag az erdőbirtokosok látták hasznát, nem pedig a törpebirtokosok és a paraszti földek gazdái, akik fegyver nélkül semmit sem árthattak a vaddisznónak. Még csapdákkal, vermekkel sem, mert abba ugyanúgy beleeshetett az őz és a szarvas, s emiatt ők kerültek volna bajba.
S mit tartottak régen a vaddisznóról maguk a vadászok?
A múltban csak havas időben tartottak vaddisznóhajtásokat, s az erdész-vadász alkalmazottaik is csak engedéllyel vagy utasításra lőhették őket. Mégsem szaporodott el úgy, hogy irtó hadjáratot kellett volna ellenük folytatni.
Mi a mai „sokadalom” oka? A vaddisznó erdei nyugalmának, élelmének és etetésének a hiányában, a tenyészérett kanok és kocák kíméletlen, válogatás nélküli lövésében, a kétszeri vagy a tavaszra elhúzódó ellés valószínűségét a házi disznóval való kereszteződésében látom. Ez ugyanakkor oka is annak, hogy egyre kevesebb a nagy agyarú kan.
A vaddisznó minden nagyvadjánál jobban ragaszkodik erdei otthonához. A múltban is inkább csak a nagyobb erdőkben tartózkodott. Megesett, hogy téli hajtásoktól zaklatva, pár ezernyi hektáros vagy kisebb erdei területen is megtelepedett, szaporodott, de évek, évtizedek múlva ismét csak a nagy erdőkben találjuk.
A vaddisznó a zavarást nagyon nehezen viseli el, az úgynevezett zöldhajtásoktól világgá megy. Nem a turisták, vagy az erdei munkálatok zajától menekül, hanem a kutyák, hajtók, a puskadörej elől és a mezőn marad, ahol viszonylagos nyugalmat, valamint élelmet talál.
Az állomány minőségének leromlását az érett kanok és kocák lelövése siettette, holott éppen a malacokat, süldőket és a kistermetű kocákat kellene lőni, miután a sokasodást ők okozzák. Hány jó alkalmat mulasztanak el a vadászok csak azért, mert egy-egy kan illetve agyar reményében nem lőnek a kisebb süldőkre.
A nagyobb kanok hiányának szomorú következménye az is, hogy a csapatosan járó süldő- és malactársaságoknál jelentkező korai és rendellenes görgéseknél nincsenek jelen érett kanok. Így aztán a fiatal kocák a velük egykorú süldőnyi kanoktól búgnak be. De az is megesik, hogy búgáskor a süldő, vagy koca a lakott helyekig követi a házi kondát, fittyet hányva a disznópásztor jelenlétére s a kondába lévő kant veszik fel. A további vérkeveredés lehetőségét természetesen növeli a mezőre vagy erdőbe kicsapott háztáji disznók közötti elvegyülés.
A mezőn élő vaddisznó állandóan dúskálhat élelemben, s emiatt – akárcsak a házi süldőnél, nála is előbb éled a nemi ösztön. Márpedig ebben az esetben egyáltalán nem kizárt, hogy kétszer is ellik évente.
A nyugalom mellett az etetésnek volna nagyobb jelentősége abban, hogy a disznók visszaszokjanak az erdőbe. Ezt a célt szolgálhatná állandó nyugtalanításuk is mindenütt, ahol megtelepedésük nem kívánatos. És még egy: csak a legnagyobb erdőkben lehetséges rendszeres etetésük, nyugalmuk biztosítása és tervszerű vadászata.
Nem az a baj, hogy nincsenek a vaddisznó számára vadföldek és vadetetés, hanem az is, hogy kevés a gondozott erdei legelő. Azelőtt gondozták a nyiladékokat, kaszálókat, tisztásokat, fű és here zöldellt rajtuk. Már pedig a disznó a turkálás mellett nagyon szeret legelni, és félig jóllakva később jut el a mezőre.
Természetesen ez még nem minden. Állandó etetéshez nem kellenek költséges vadföldek, van ennél jobb módszer is a disznók lekötéséhez, amit új szóval és új gyakorlattal „kézből etetésnek” nevezhetnénk.
A vaddisznó pontosan jelenik meg a „megszokott” szórón, mindent elfogad és elfogyaszt, akárcsak házi rokonai. Olyan táplálékhoz is hozzászoktatható, amit sohasem kóstolt. Hullott gyümölcs, gumósok, tök, csicsóka stb. kiváló takarmány! A drága szemes eleség nyáron inkább csak csalétkül használatos. Földbe ássuk, hogy a disznó turkálással juthasson hozzá és a hívatlan vendégek ne szedjék fel.
Az állandó etetőhelyre szoktatott vaddisznók többnyire ennek a közelében telepednek meg, és így évekig megfigyelhetők maradnak.
A vaddisznó is vad, vele is gazdálkodni kell. Csak tervszerű állománykezeléssel érhető el, hogy ismét „meg tudjon öregedni” az értéket képviselő korosztály és nagy agyarú kanok kerülhessenek terítékre.
Ami a malacos kocákat illeti, szintén kíméletet érdemelnének legalább előre haladt vemhességüktől, malacaik „választási” koráig, de ott, ahol az erdőben a fő vad a vaddisznó, mindenképpen óvni kell őket – legalább az egyéni vadászatokon.
Elképzelhetetlen, hogy 30j ezer magyar vadász pusztán tenni akarásból és rátermettségből kevesebbnek érezze magát annál a néhány ezer vadászelődnél, akik rendet tudtak teremteni portájukon.
Természetesen el kell ismerni, hogy szükség van a vaddisznóállomány csökkentésére, de ez ne legyen egyenlő a felelőtlen, minden-mindegy lövéssel. Azt azonban, hogy a tenyészanyag menthető legyen, azt csak szakszerű állománykezelés, kímélet, és ellenőrzés biztosíthatja. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy jó vaddisznóállomány, erős agyarú kanok csak ott várhatók, ahol törődnek az állománnyal és – hagyják megöregedni a kanokat.