Zborovszky András: A halálkórus

MÉG MINDIG VÉGIGFUT a borzongás gerincemen, ha visszagondolok arra az emlékezetes éjszakára, amelyet 1931 januárjában éltem át, Észak-Ontarióban. Pedig ez már nagyon régen volt, akkor még fiatalember voltam, erős, kitartó, tele ambícióval, amíg ma kissé meghajolt háttal, ezüstös hajjal és ujjaim között bizonytalanul fogva a tollat, írom 1978-at.
A húszas évek végén beállt gazdasági válságos időket még mindig nyögtük és így elhatároztam, hogy a telet kint fogom tölteni az erdőben, hiszen a városokban télen semmi munkaalkalom nem kínálkozott. Beköltöztem egy rönkökből jól megépített kis házba, Sudbury-től északkeletre. Nagy benzines hordóból csináltam kályhát, főzni is lehetett rajta és beszereztem a szükséges élelmet. Egy zsák lisztet, krumplit, hagymát, élesztőt, babot, lencsét, egy veder zsírt, kávét, teát, cukrot, sót és más apróbb fűszerfélét. Mindezért alig költöttem el 25 dollárt. Abban a világban még dollár volt a dollár, csak nehezen lehetett hozzá jutni! Sudbury bányatelep volt. Az ősz folyamán tűzifát szállítottam oda egy rozoga teherautón és eladtam a bányászoknak. Így összekuporgattam pár dollárt, még maradt is elég pénzem, hogy tavasszal a városba visszaköltözhessek. Téli ruháimat és hótalpamat foltozgatva, fegyvereimet olajozva vártam az első havat. Büszkeségem egy rövid hat és feles Mannlicher-Schoenauer volt, de mivel a töltényt nehéz volt hozzá beszerezni, vettem egy könnyű 25/20-as Savage hatlövetű golyós fegyvert. Takaros kis portéka volt. Pontos – habár nagyvadra kicsit könnyű, de farkasra ideális. Alig vártam az alkalmat, hogy kipróbálhassam a kis golyóst.
A FARKASOK EZEN A VIDÉKEN úgy elszaporodtak, hogy alig lehetett az erdőben egy-egy szarvas nyomot találni. Esténként és a hajnali órákban csak úgy zengett az erdő a farkasüvöltéstől. Ezt a hangversenyt hallgatva, tudtam minden percről, hogy mi történik: a felugrasztott és félelemtől reszkető bak hosszú ugrásokkal próbál menekülni a falka elől, de mögötte, állandóan mögötte a kitartó ordasok. Jobbszélről a vén hím rövid baritonja, tudatja, hogy a bak arra akar a hajtásból kitörni, később a szuka kaffantására téríti vissza balszélről a vadat. A vadűzés a tó felé igyekszik, ott ráhajtják a jégre, körülfogják, a bak hátsó lábaira emelkedik, hogy az elsőkkel lesújtson a gyilkosokra, de megcsúszik a jégen. A következő pillanatban rajta az egész falka! Nem vesztegetik idejüket, hogy megöljék a szenvedő állatot. Nagy darabokat szakítanak ki a farából és mohón nyelik a vértől csepegő gőzölgő húsdarabokat. Később marakodás zaja tudatja, hogy újból egy fehérfarkú szarvas lett az áldozat. Most leheli az utolsókat, pokoli kínokat szenvedve. másnap csupán szőr- és vérfoltok tanúskodnak a jégen az éjjeli tragédiáról.
De lássuk csak röviden, hogy mit tudok a farkasról. A Timber-Wolf – (Canis occidentalis) a kanadai őserdők ragadozója példás családi életet él. A szuka fa gyökerei alatt ásott odúban vagy szikla alatti barlangban szüli meg kölykeit. Szeretettel tanítja, neveli és vigyáz rájuk éjjel-nappal, hogy megóvja őket minden veszedelemtől. A hím kötelessége az élelem beszerzése. Vadászik éjjel-nappal, óriási távolságokat bejárva. Egyedül nehéz a vadászat, de kitartása és ravaszsága előbb-utóbb meghozza az eredményt és egy mit sem sejtő szarvas vagy jávorborjú lesz az áldozat.
Bezabál 25-30 fontnyi húst, amit a gyomrában visz haza, egy életre választott párja és az aprók részére. A barlangban felöklendezi a húst és szeretettel nyalja végig kölykeit, amelyek a húson marakodnak.
FEBRUÁRBAN VOLT A PÁRZÁS IDEJE, április végén születtek a kölykök. Májusban már olvad a hó, újjászületik a természet. Júniusban már mindenütt lüktet az élet, a kölykök már eljátszadoznak a meleg napsütésben a barlang szájánál. Lehetnek vagy nyolcan, bundájuk puha, a sárgás fehértől a szürkés barnáig különböző színárnyalatokban, néha akad közöttük fekete is. Már nem szopnak, anyjuk letereli őket a kis forrásig, megtanítja, tücsköt-bogarat, majd békát fogni. Az első áldozat egér, később pézsma és vízi patkány kerül terítékre. A szuka állandóan tanítja, oktatja őket. Az első izgalmas hajsza: fiatal nyúl elfogása! A nyár múltával már rendszeresen vadásznak a közelben, s amire a hó elfedi a vidéket, már majdnem teljesen megnőttek. Súlyuk lehet vagy hatvan font, bírják az iramot az öregekkel. Anyjuk nyolcvan font lehet, míg apjuk eléri a száztízet. Mire a higany nulla alá süllyed, a betanult falka már nagy szervezettséggel vadászik és az északi fény hullámzó redői alatt visszhangzik az erdő, amint a szarvast lerántva rázendít a „halálkórus”!
Februárban a fiatalok nyugtalankodni kezdenek, elcsatangolnak, egyenkint el is maradoznak. Szétzüllik a falka. A szülők egyedül maradnak. Amikor az öreg szuka dagadt hassal indul a családi barlang felé, már csak a párja követi, a felnőtt kölykeiket teljesen elfelejtették. Azután örömmel nyalogatják a barlang mélyén nyivákoló újszülötteket. Az életnek újból célja lett egy újabb generáció felnevelésével.

img_4984
ÉSZAK BRITISH COLUMBIA és Yukon tartományban a farkas sokkal nagyobb az Ontario-i rokonánál és többnyire fekete. A későbbi évek folyamán jómagam is lőttem pár gyönyörű példányt ebből az óriási farkas fajból.
Közvetlen szomszédom George új amerikai telepes volt. Két évvel azelőtt költözött oda, felső Michigan államból. A rossz nyelvek szerint nézeteltérésbe keveredett a hatóságokkal, de bár gyakori látogatóm volt, erről soha nem beszélt. Kérdezősködni pedig nem illik. Jómódú emberek közé sorolták, az udvarán egy kocsi és szán is állt, az istállójában két hatalmas öszvér ropogtatta az abrakot. A másik új barátom német származású, öreg prémvadász három mérföldnyire lakott tőlem családjával, az erdő szélén. Már vagy húsz éve csatangolt az erdőkben, ismert is bokrot, fát a környéken. A hódokat már régen kifogta, azóta csak vidrát, nyestet, egy pár pézsmapockot fogott évente, azon tengődött szegényesen családjával. Nagyon megszerettem az öreget, gyakran elkísértem és sokszor napokat töltöttem vele mélyen az erdőben. Hans harcsabajuszú, hatvan év körüli ember volt, akitől igazán sokat tanultam. Egy öreg, rozsdás Winchesterrel a vállán járta az erdőket. Töltényre rendesen nem volt pénze, csupán két vagy három patronnal a tárban cipelte az öreg a mordályt. El nem sütötte volna a világ minden kincséért sem! De a csapdához és hurkoláshoz annál jobban értett. Jól ismerte az erdő vadjának szokásait és gyengéit. A magával vitt pár csapdát mindig tudta, hol kell felállítani.
Egy korai januári estén Hans meglátogatott. Miután a küszöbön letopogta a cipőjére ráragadt havat, bejött és leült az asztalhoz, a frissen kitöltött kávé mellé. Felém sandítva megjegyezte:
-Hideg és jó száraz idő van Andy, nem volna kedved kijönni vadászni? Rám mosolyogva, szeme szögéből figyelte a hatást. Felfigyelek. Milyen jól ismer engem ez az ember! Tudja, hogy mire hallgatok a legszívesebben.
-All right Hans, mi fúrja az oldalad?
-Hát tudod nagy a család, burgonyánk volna bőven, de már húst is szeretnénk látni az asztalon, mert hús nélkül…
-Jó, jó – szakítom félbe – nagyon jól tudod, hogy alig maradt szarvas ezen a vidéken, hiszen a farkasok…
-Várj, várj amíg elmondom amit akarok – csitított Hans – ismerek egy jó helyet, a nagy Cédrus mocsártól keletre. Egy sűrű füzessel benőtt völgyesben néha pár jávorszarvas telel. Táplálékuk bőven van, ki nem mozdulnának onnan tavaszig! Lehetséges, hogy mindez igaz – villan át agyamon a kétség -, hiszen egész télen nem láttam egy jávornyomot sem, s Hans nem szokott füllenteni! Az öreg csak bólogatott, megfejtve gondolataimat.
-De, Hans – próbáltam ellenkezni – az nagyon messze van innen, még ha lőnénk is ott valamit..
Az öreg legyintett.
-Már beszéltem George-vel, hajlandó bennünket szánkóval bevárni az út végénél, a nagy tisztásnál. Így kifelé csak négy mérföldet kell gyalogolnunk.
-Hágyra adtál Georgenak találkát?
-Este hatra.
-És mikor indulnánk?
-Az idő tiszta és telihold van, reggel négykor.
RITKÁN SIKERÜL egy előre megbeszélt vadászat, pontosan úgy, ahogy tervezték, de ez kivétel volt. Reggel tízre már elértük a mocsarat. A füzes tele jávornyommal. Tizenegykor a mocsár melletti domboldalon felugrasztottam a kis csapatot, egy tehenet, egy öreg és fiatal bikát. A két gyors lövésemre felbukik a fiatal állat. Tizenkettőkor már ebédünket mohón falatozva, boldogan szemléljük a hóra kiterített, gőzölgő két óriás combot. Egy órakor hátizsákjaink terhe alatt meggörnyedve útban vagyunk visszafelé. Én elől töröm a havat, hótalpaim minden lépéssel mélyen süllyednek a hóba, mögöttem Hans kocog a már letaposott csapáson. Rettenetes hideg van. Testünk gőze ruhánk felületén dérré válik és Hans harcsabajuszán jégcsapok képződnek. Társam időnként el-el maradozik, ilyenkor bevárom és megpihenünk. A nagy Cédrus mocsár mellett visz el utunk. Délután négy óra felé sötétedni kezd. Ujjaim fáznak a nagy kesztyűben. Egyszerre öblös bariton zendül fel mögöttünk, ketten, hárman válaszolnak különböző irányból.
„Bestiák”- sziszegem fogam között – és bevárom Hansot. Ujjammal hátrabökve, tudakolódzom.
„Barátaid”?
-Jobb lesz, ha innen a domb felé megyünk, ott sokkal ritkább az erdő. Kivisz egészen a nagy rétig, ahol George vár reánk. Ezek a farkasok sokkal szemtelenebbek itt a mocsárban. De Andy, jó volna, ha egy lövést leadnál, hadd tudassuk George-al, hogy nem vagyunk már nagyon messze.
Fázó kezeimről lehúzom a kesztyűt, fegyverem csövét felfelé tartva megérintem a ravaszt. Nem történik semmi. A zárvárt kinyitva, majd a patronra zárva újból megpróbálom, de hasztalan, az erősen olajozott gyuszeg, be van fagyva. Közben az ujjaim mindkét kezemen megdermedtek. Már alig bírom őket mozgatni. Gyorsan visszahúzom a kesztyűt és a karomat erősen lóbálva, ujjaimat dörzsölgetve, odaszólok Hansnak:
-Próbáld a te fegyveredet, az enyém be van fagyva! De az öreg Winchester kakasát sem lehet felhúzni, teljesen használhatatlan.
-Hans, szedj gyorsan száraz gallyakat, tüzet kell gyújtanunk! Már hántom is le egy a közelben levő nyírfának rongyos kérgét. Alig bírom fogni a gyufát, csak a legnagyobb megerőltetéssel tudom meggyújtani. De a zsíros nyírfakéreg rögtön lángra lobban és a száraz gallyak ontják a meleget. Kezemben – hol a tűz felé tartva, hol hóval dörzsölgetve – próbálom a vérkeringést visszaserkenteni. Pokoli kínokat szenvedve érzem, hogy ujjaimba visszatér az élet. A fegyveremből kiszedem a závárzatot. Jól átmelegítem, majd visszacsúsztatva elhúzom a ravaszt. Eldördül a lövés, leadom a másodikat is! A harmadik patront a csőbe zárva újból megtöltöm a tárat. Mosolyogva fordulok Hanshoz, aki az erdőt figyeli.
-Már teljesen körülfogtak – jelenti ki. Jómagam is hallom a vakkantásokat itt-ott az erdőben. Szinte érzem, hogy tucatnyi szempár figyel bennünket a fák közül, de nem mernek közelebb jönni.
-Van elég patronod?
-Igen, hat lövés a fegyverben, két tele tár kéznél, a zsebben.
-Meglátod Andy, amint a tüzet elhagyjuk, megpróbálják, hogy bennünket visszatereljenek a mocsárba, de ne engedj! Csak felfelé, fel a dombtetőre, ott már biztonságban leszünk!
A HOLD MÁR FELKELT, a fák hosszú árnyékai elnyúlnak a havon, amikor megindulunk. Egyszerre felzendül az erdő. Pokoli zene-bona! A gerincemen végigfut a hideg borzongás, bizonytalanul tekintek hátra. Hansra, az öreg mögöttem, rövidnyelű fejszéjét szorongatva, bíztatóan bólogat. Jóleső érzés tölt el, Hans bízik bennem. Sokkal bátrabb lépésekkel közeledem a fák felé. Már nem törődöm az üvöltéssel. Jobbra-balra tekingetve lépek előre. Balra megmozdul egy árnyék, kapásból odalövök, előttem is elsuhant valami. A harmadik lövésem jobbfelé dördül el. Még három lövést adok le előre, gyors egymásutánban. Kapásból lövök, de sokszor az az érzésem, hogy a golyó jó helyre ment. Balról éles vonítás hangzik, előttem jobbra szintén felbukik valami. Új tárt cserélve egy-egy lövést leadva, elszánt lépésekkel közeledünk a domb felé. A kórus szétrebben. Már csak itt-ott vakkant fel egy-egy menekülő, de sokkal távolabbról. Végre elérjük az erdő szélét és kilépünk a tisztásra a domb tetején. A telihold ezüstös fénye, mint megannyi briliáns sziporkázik az elszórt borókák ágain született zúzmarán. A hó messze villog előttünk a nagy rét felé! A mögöttünk elcsitult erdőből néha marakodás zaja hallatszik, amint a gyilkosok elhullott bajtársaik teteme felett verekednek egy-egy falatért. Én elől taposom a havat, közvetlen mögöttem Hans kocog. AZ öreg szája a harcsabajuszán csüngő jégcsapok alatt mosolyra húzódik és derülten felkacag: „Már-már azt hittem Andy, hogy ezt a két gyönyörű combot, kénytelenek leszünk martalékul odadobni a farkasoknak!”
Messze előttünk felvillan a sárga fény, George tüze a találkozónál.

*

PÁR ÉVVEL KÉSŐBB utam Sundbury felé vitt és elhatároztam, hogy meglátogatom Hansot. Kocsim ide-oda dűlve, döcögte le a hat mérföldnyi utat Hans házáig. Az utolsó kanyar után dobogó szívvel közeledtem a ház felé. A hát elhagyott, lakatlan volt, látszólag már hosszabb ideje. Vajon mi történhetett Hans-sal? Beköltözött talán Sundburybe?
Negyed óra múlva George udvarába hajtottam be, megálltam a hát előtt. A legnagyobb örömömre George lépett ki a hátból. Tőle tudom, hogy két évvel ezelőtt egy hideg januári napon, Hans elment vadászni, de soha többé nem tért vissza. Mély hóesés takarta el nyomait, így a keresés eredménytelen maradt. Hansot elnyelte az erdő!
Visszagondolva a múltra, arra az éjszakára ismét felcsendül fülemben Hans nevetése és hangja:
-Már-már azt gondoltam Andy, hogy ezt a két gyönyörű combot kénytelenek leszünk martalékul odadobni a farkasoknak…

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

A többi cikket se hagyd ki!