dr. Studinka László: A gímszarvas

Vadásznyelvünk csak egyszerűen szarvasnak nevezi, míg a tudományos neve gímszarvas (Cervus elaphus). Hímje: bika, nősténye: tehén, szaporulata egy éves koráig: borjú. A borjúkorból már kinőtt nőnemű szarvast első ellésig – tehát rendszerint kétéves koráig – ünőnek nevezzük.
A vemhesség ideje 34 hét. Az üzekedés (bőgés) szeptember-októberre, míg a borjazás május-júniusra esik. A tehén rendszerint egy, ritkán két borjút ellik. Gyakran előző évi borját is vezeti még kétéves koráig, legyen az akár ünő, akár nyársas, így gyakran találkozhatunk hármas kötelékű szarvas családdal.
A szarvas rőt nyári csuhájára április-májusban vetkőzik le, a borjas és vemhes tehenek általában vagy két héttel később. Ilyenkor nagy pamacsokban hullik le róluk az elaggott téli szőr. Ősszel általában októberben váltanak téli szőrre, a suta vad általában szürke színű lesz, míg a bikák többnyire fakó-sárgák.
A párzás idejét kivéve a bikák és tehenek általában egész éven át külön csapatokban élnek. A bikák bőgés után, tél elejére „bikacsapatokba” állnak -, az öregek rendszerint külön kisebb csapatokba, a közepes korúak és a fiatalok pedig többnyire együtt. Nem a legtapasztaltabb, legóvatosabb bika vezeti a csapatot, hanem ellenkezőleg, rendszerint valamelyik fiatalabb. Mintha előőrsként küldenék előre az öregebbek. A bikacsapatok tavasszal agancshullatás, majd agancsfejlesztés idején is együtt maradnak és csak a tehenek üzekedésével bomlanak fel.
A tehenek is csapatba állnak ellés után, koranyáron és jószerint a következő tavaszi ellés idejéig együtt maradnak – legfeljebb télen tűrnek meg egy-egy fiatal bikát a csapatban. A tehén csapatok vezetője a vezértehén, minden esetben borjút vezető, tapasztalt öregebb jószág, amely őrködik a csapat biztonsága fölött. Ezért vadászemberhez méltatlan cselekedet a csapat vezérét ellőni.
A tehenek üzekedésének megindulása után rendszerint erős, érett bika csatlakozik a csapathoz, ő mindig leghátul jár. Őt nevezzük „főbikának” „csapatbikának” vagy még magyarosabb szóval „törzsbikának”. Nem feltétlenül a legerősebb agancsú, de mindenesetre a legerősebb testű és izomzatú, aki képes a vele csaknem egyenlő erejű bikákat a csapattól elverni. A csapatot kerülgető fiatalabb „mellékbikák”, „kontárbikák” legfeljebb vágyakozó bőgésükkel ingerlik a csapat urát és a csapatot állandóan kerülgetve igyekeznek egy-egy üzekedő tehenet kiszakítani. Ha a csapat tehenei beüzekedtek, a törzsbika elhagyja őket és újabb üzekedő tehenek után jár, amíg a rigyetés tart.
A szarvas a száz évvel ezelőtti magyarországi állományához képest jelenleg annak sokszorosára szaporodott és a nagymértékű erdősítések, a nagyüzemi mezőgazdaság kevesebb zavarása és a jobb táplálkozási lehetőségek folytán lényegesen nagyobb élőhelyeket is foglalt el. Az agancsok minősége pedig a jobb élőhelyi adottságok, a tápértékben dúsabb takarmány, a nagy egységeken való szakszerű kezelés folytán soha nem látott szintre emelkedett.

Nem utolsó sorban azért, mert bikáinkat hagyjuk megöregedni: ma már szinte megdönthetetlen felismerés, hogy a szarvasbika általában tizenkét évnél öregebb korában fejleszti legkiválóbb agancsát. A lövésre kiválogatandó bikáknál ehhez is tartjuk magunkat évtizedek óta és az eredmény nem maradt el. Feltűnő azonban a minőségi különbség, például a dél-dunántúli, a Balaton-Duna-Dráva által bezárt háromszög legkiválóbb szarvas törzseinek és a hegyvidéki zárt erdőségek (Bükk, Mátra, Börzsöny) szarvasainak agancsminősége között. Ez elsősorban a dél-dunántúli szarvasok kiváló táplálkozási lehetőségeinek tudható be, míg a zárt hegyvidéki erdőségek szarvasa alig jut tápanyagban dús mezőgazdasági takarmányhoz.