150 éve született Tolsztoj (Nimród, 1978. november)

150 éve született Tolsztoj (Fordította: Németh László)

Lev Nyikolajevics Tolsztoj 1828-ban, 150 éve született. A világ kultúrnépei elismeréssel adóznak a nagy orosz realista írónak.
Mi is megemlékezünk róla, mert gyermekkorától kezdve vadászott, s a vadászatot majd minden nagy művébe beleszőtte. A NIMRÓD 1976. évi 4. számában közölte a „Háború és béke” vadászjelenetének egy részletét, egy farkasvadászatot. Most a „Karenina Anna” című regényéből választottuk ki a sárszalonka-vadászat leírását.
A szereplők: Levin földbirtokos, sógora Sztyepán Arkagyics Oblonszkij, Vaszenyka Veszlovszkij, ifjú szenvedélyes vadász. Levin vizslája Laszka, Oblonszkijé Krak.

…A vadászfogatok, a homokfutó, s a könnyű szekér már a bejárat előtt állt és Laszka, aki reggel óta érezte, hogy vadászatra mennek, kedvére kinyüszítve és kiviháncolva magát, a kocsis mellett ült a homokfutón, s a késlekedés miatt izgatottan és rosszallóan pillantott az ajtóra, amely mögül a vadászok még mindig nem jöttek ki. Először Vaszenyka Veszlovszkij jelent meg; nagy új csizmája vastag combjának a közepéig ért, zöld blúza körül új, bőrszagú patrontáska, fejében a pálinkás skót sapka, új angol fegyverén sem kakas, sem vállszíj. Laszka odaszökött hozzá, üdvözölte, ráugrott, a maga módján megtudakolta jönnek-e már a többiek, de minthogy választ nem kapott, visszatért az őrhelyére; fejét oldalt fordította, s egyik fülével neszelve, megint megmeredt. Végre is megnyílt nagy robajjal az ajtó, s a levegőben forogva, s bukfencezve Krak, Sztyepan Arkagyis foltos vizslája repült ki. Utána fegyver a kezében, szivar a szájában: Sztyepan Arkagyis maga is megjelent. „Jól van, jól, Krak” – kiáltott kedvesen a kutyájára, aki vadásztáskájába akaszkodva, a hasára, s mellére rakta mancsait. Sztyepan Arkagyison bocskor és kapca volt, szakadt pantalló és kurta felöltő. A fején valami kalapnak a roncsa, de újrendszerű puskája, mint egy kis játékszer; vadásztarisznyája és tölténytáskája, ha elnyűtt is, a legjobb minőségű.
…Levin, most, hogy a család és a gazdaság gondját mag mögött hagyta, annyira tele volt életörömmel; várakozással, hogy nem volt kedve beszélgetni. Azonkívül azt az összpontosított izgalmat érezte, ami minden vadászt elfog, amikor a tett helyéhez közeledik.
(Az első napi vadászat után ismerős paraszt házában szálltak meg.)
…Noha már besötétedett, egyiküknek sem akaródzott aludnia.
…Oblonszkij elmesélte, milyen nagyszerű vadászaton volt ő Maltuszéknál a múlt évben. Maltusz ismert gazdag vasútmágnás volt. Sztyepan Arkagyis elmondta, milyen fogatok, vadászbicskák vitték kik a vadászokat, s a reggelihez milyen sátort húztak föl a mocsár mellett.
-Nem értelek – mondta Levin, a szénaaljon feltápászkodva, - hogy nem utálod ezeket az embereket. Ezek az emberek, mint régen árendásaink, úgy szerzik a pénzt, hogy megszerzése közben az emberek megvetését is megszolgálják; akkor nem törődnek vele, később meg becstelen szerzeményükkel a korábbi megvetést is lemossák magukról.
-Én egyszerűen tartom becstelenebbnek őt, mint bárkit a gazdag kereskedők és nemesek közül – mondta Oblonszkij. – Azok is csak munkával és ésszel gazdagodtak meg. Ha ők vagy a hozzájuk hasonlók nem volnának, vasút sem lenne.
-De ez a munka nem olyan, mint a paraszté, vagy a tudósé – válaszolta Levin.
-Mondjuk, abban az értelemben azonban igen, hogy megvan az eredménye – a vasút. Te persze azt tartod, hogy a vasutak haszontalanok.
-Nem, ez más kérdés; kész vagyok elismerni, hogy hasznosak. De minden olyan szerzemény, amely nem felel meg a ráfordított munkának, becstelen…
…Amikor Levin kora hajnalban fölébredt, megpróbálta a társait fölkelteni. Vaszenyka a hasán feküdt, s olyan mélyen aludt, hogy lehetetlen volt választ kapni tőle. Oblonszikij félálomban tiltakozott, hogy ilyen korán menjen.
Levin felhúzta a csizmáját, fogta a puskát, s a pajta nyikorgó ajtaját nagy óvatosan kinyitva, kiment…A csapás egyenest a mocsárnak vitt. Ezt meg lehetett a párákról ismerni, amelyek hol sűrűbben, hol ritkábban emelkedtek fölé, úgy, hogy a sás és a fűzfabokrok szigeteként emelkedtek ki a ködből.


…Laszka, aki a gazdája mellett ment, vissza-visszatekintve, előre kéredzett….Ahogy a mocsárba beszaladt, a gyökerek, a lápi füvek, a sár ismerős, s a lótrágya idegen szaga közt, azonnal megérezte az egész területen szétoszlott madárszagot, pont azét a madárét, amely minden másnál jobban felizgatta…Hogy megtalálja magát a helyet, épp körözni kezdett, amikor a gazdája hangja megzavarta. „Laszka! Ide!” – mondta a másik irányba mutatva. Laszka megállt, nem jobb-e úgy csinálni – kérdezte -, ahogyan elkezdte. De a gazdája szigorú hangon ismételte a parancsot, s egy vízzel elöntött zsombékra mutatott, ahol semmi sem lehetett. Ő engedelmeskedett neki, úgy tett, mint aki keres, bemászkálta, hogy a kedvében járjon a zsombékot s visszatért az előbbi helyére; ott megint azonnal megérezte őket. Most, amikor a gazdája nem zavarta, tudta, mit kell tennie; a lába alá sem nézve, a magas zsombékokon bosszúsan botladozva, a vízbe esve, hajlékony, de erős lábaival mindjárt föl is egyenesedve, kört kezdett. Az ő szaguk mind határozottabban és határozottabban csapta meg, s egyszerre egész világossá vált előtte, hogy egyikük itt van, e bucka mögött, öt lépésnyire előtte; erre megállt és egész testében megmeredt…Megfeszült a farka kinyúlt, csak a legvége rándult meg. A szája elnyílt egy picit…s még figyelmesebben tekingetett, inkább a szemével, mint a fejével gazdája felé.
Laszka sajátos keresését észrevéve Levin látta, hogy sárszalonka felé nyújtózik, s fölfohászkodva magában, hogy különösen most, az első madárnál, sikere legyen, odalépett hozzá…Vagy tíz lépésnyire e helytől hirtelen rebbenéssel szárnyai sajátságos szalonkahangjával, egy szalonka röpült föl. S rögtön a lövés után, fehér mellével súlyosan cuppant a nedves ingoványba.
A másik váratlanul röpült föl Levin mögött. Amikor Levin feléje fordult, már elég messze volt. De a lövés utolérte. Még vagy húsz lépést repült; akkor karikában fölcsapott, bukfencet vetett, s mint az eldobott labda, száraz helyre puffant.
…Amikor Levin fegyverét megtöltve továbbindult, a nap, habár a felhők miatt nem volt még látható, fölkelt már…A füvek kékje sárgászöldbe ment át. A bozót madarai ott nyüzsögtek az ér mellett, harmattól ragyogó és hosszú árnyat vető bokrocskában. A héja felébredt, az asztagra ült; egyik oldalról a másikra fordította a fejét, s rosszkedvűen nézett a mocsárra…
A lövések füstje tejként fehérlett a fű zöldje fölött…Egy lovakat őrző mezítlábas gyerek odafutott Levinhez.
-Bátyó – kiáltotta -, tegnap kacsák voltak itt; s messziről követte őt.
Levinnek dupla öröm volt ennek az elismerését kifejező fiúnak a jelenlétében lőni még három sárszalonkát…

Hozzászólások nincsenek engedélyezve