Schmidt Egon: Az öreg szürke

A szikláról, ahol üldögélek, az egész környéket belátni. A völgyben egyik oldalon a Duna ezüst szalagja kígyózik, a másikon kisebb nagyobb erdőfoltokkal, tisztásokkal tarkított lankás táj terül el. A fák csak úgy gőzölögnek az éjszakai kiadós záporeső után, a leveleken ezernyi szikrázó vízcsepp ragyog. A nap csak nemrég kelt fel, de sugarait máris oly melegen szórja a földre, hogy még a nyitott nyakú sporting is lekívánkozik az emberről.
Szeretem ezt a helyet. Órákig el tudok itt üldögélni, belesüppedve a csendbe, amit manapság már csak oly ritkán szerezhetünk meg magunknak. Személyes ismerősöm minden szikla, minden valamire való fa a környéken. Na és persze az öreg szürke varjú a kiszáradt vén szil csúcsán. Ma is sajnálom, hogy nem írt ma fel annak idején, mikor is találkoztunk először. Lehet már vagy öt éve. Akkor is nyár eleje volt, és akkor is ugyanúgy üldögéltünk, én a szikla csúcsán, a varjú pedig a fa tetején.
Akkoriban persze még nem hívtam öregnek. Az igazság az, hogy eleinte nem is nagyon figyeltem rá. De azóta megszoktam a jelenlétét és már valahogy a tájhoz tartozónak éreztem. Ha néha elkóborolt valamerre és nem üldögélt kedvenc őrhelyén, szinte már hiányérzetem támadt. Pedig a vén varjú nem nagyon hívta fel magára a figyelmet. Nyugodtan tollászkodott az ágon, néha károgott egy-egy sort. Csak úgy magának. Látszólag semmivel sem törődött. Csak ha távcsővel is megnézte az ember, láthatta, mennyire figyel minden mozdulásra, mindenre, ami körülötte történik. Egyszer például az ő segítségével vettem észre a rókát, amint a vágásban sompolygott végig és a pocoklyukakat szaglászta nagy érdeklődéssel. Pedig a távcsőben csak annyit láttam, hogy a vén varjú hirtelen fél fordulatot tesz az ágon és a vágás felé figyel. Ahogy odairányítottam a lencsét, máris feltűnt a vörös ravaszdi nesztelenül settenkedő alakja.
Ma viszont még semmi rendkívüli sem történt. Az ölyvcsalád, öregek nemrég kirepült fiaikkal, már egy órája kering mozdulatlan szárnyakkal az erdő felett és lassan átsodródik a Duna felé. Talán a szél nyomja őket, amely napkeltekor kezdett fújdogálni és egyre erősödik? Nem tudom. Vitorlázó alakjaik már csak apró pontok a kék messziségben.
Megint a vágás felé pillantottam és nyomban észrevettem,, hogy ott valami megváltozott, amióta az ölyveket figyeltem. Egy bizonytalan vörösesbarna folt mozdult néha a bokrok között. Bár nem esett túlságosan messze és a világítás is jó volt, csak percek múlva jöttem rá, hogy őzbak bujkál ott.
Amikor azután kicsit idébb került, az ágak között azt is megláttam, hogy nem is akármiféle bakkal van dolgom. Az agancsvégek fehéren ragyogtak és a szárak vastagsága minden valamirevaló vadász szívét megdobogtatta volna. Kényesen emelgette karcsú lábait a nedves fűben, időről időre csipegetett valamit, de hogy mit, azt leshelyemről nem tudtam megfigyelni. Néha felemelte a fejét, körülpillantott, azután békésen legelészett tovább.
A szil csúcsára néztem és nagyon csodálkoztam, hogy az én madaram egyáltalán nem figyel a bak felé. Pedig bizonyára rég észrevette már, sokkal előbb, m int én. Őrhelyéről egyenesen oda láthatott. Az öreg varjú a szélben gyengén hintázó ágon egyensúlyozva éppen az ellenkező irányba, az erdő felé figyelt. Távcsövemmel végigpásztáztam a zöld lombtengert, igyekeztem bepillantani a fák közé. De már vagy két perce nézegettem, amikor végül megpillantottam azt, ami az öreg szürke figyelmét felkeltette. Szégyenkezve kellett bevallanom, hogy még a távcső támogatásával sem versenyezhettem a kitűnő madárszemekkel.
A fák alatt kanyargó ösvényen zöldruhás férfi haladt óvatos léptekkel. A lombok között beszűrődő napsugarak néha puskája kékesen csillogó csövéről verődtek vissza. Az ösvény kifelé vezetett az erdőből és nem sokkal feljebb torkollott a vágásba, mint ahol az őzbak, még nyilván mit sem sejtve legelészett.
Néhány apró fűszáldarabkát szórtam a levegőbe és irányukból láttam, hogy a szél a bak felől fúj. Tehát nem kapott szimatot a közeledő emberről.
Távcsövem most már nem vettem le az imbolygó puskacsőről és láttam, hogy gazdája az erdő széle felé közeledve még az eddiginél is óvatosabban lépdel. A szélső fák alatt megállt és hosszasan figyelt a vágás felé. Éppen arra, ahol a bokroktól takartan az őzbak állt. Ők ketten nem látták egymást, de fentről a száraz szil csúcsáról az öreg szürke, akárcsak én a szikláról, mindkettőjüket jól szemmel tarthattam.
Az ember, aki legfeljebb csak sejthette a bak jelenlétét, most lassan előbbre mozdult. Vigyázva, minden takarást felhasználva lopakodott a bokrok között. A puska lekerült a válláról, a kezében tartotta, minden eshetőségre készen.
A nap mind erősebben ontotta sugarait, a sziklákon egyre melegebb lett. Máskor már rég odébbálltam volna, de most alig vettem észre, annyira lekötött az alattam játszódó színjáték. A két ellenfél egészen közel került már, de még mindig nem látták egymást. A bak egyszer, talán valami belső ösztönnek engedve, abbahagyta a legelést és figyelmesen kémlelt hátrafelé. Mint valami mesterien mintázott szobor állt a bokrok előtt, majd nyugodtan tovább csipegetett. Nem vett észre semmit. Látszott rajta, hogy jóllakott már, válogatott, keresgélt, agancsos fejével néha oldalt vágott, hogy a szemtelen legyeket elkergesse.
A játék másik résztvevője a bokrok túlsó oldalán kissé tanácstalanul nézelődött. Talán idevárta a bakot, erre a tisztásra, és most csodálkozott, hogy az nem jelent meg a találkahelyen. Távcsövemen át jól láttam, amint óvatosan és kutatva kémlel minden irányban. Olyan furcsa volt nézni őket, amint a bokrok két oldalán álltak, de mégsem láthatták egymást.
Néhány perc telt el, azután a vadász lassan előbbre mozdult. Kezével félrehajtotta a szélső ágakat és óvatosan közéjük bújt. Néhány pillanatra elvesztettem szem elől. Azután újból megjelent a távcső látómezejében, ezúttal már jóval odébb és a gyanútlan őzbaktól most már csak legfeljebb negyven lépés és néhány sűrű bokor választotta el. A bújócska a végéhez közeledett.
Alig gondoltam végig mindezt, a vadász már meg is indult a sűrű felé. Nagyon vigyázva lépegetett és a máskor olyan könnyen megugró őzbak semmit sem vett észre. Még csak a fejét sem emelte fel a fűből. Pedig az ember már észrevette. Lába félúton a levegőben dermedt meg és csak nagy sokára engedte le ismét a földre. Azután kezében a fegyverrel óvatosan oldalt lépett és láthatóan kilövést keresett a sűrű ágak között. A bak úgy állt ott, mint valami céltábla. El sem lehetett hibázni. Ebben a pillanatban egy hajítófát sem adtam volna az életéért. És még mindig nem sejtett semmit.
Ekkor a vadász úgy látszik, megtalálta az alkalmas rést az ágak szövevényében. Látszott rajta, hogy teljesen biztos a sikerben. A puska lassan arcához emelkedett. Magam már a dörrenésre vártam és távcsövemet a bakra irányítottam. Azonban egyikünk sem számolt a játszma negyedik résztvevőjével. Abban a pillanatban, amikor a puska emelkedni kezdett, a vén varjú olyan karcsú lett, mint talán még soha. Azután furcsa, idegen hangon elkárogta magát és ellódult az ágról. Szinte ugyanabban a pillanatban az eddig nyugodtan legelő bak is sarkon perdült és hatalmas ugrással a bokrok közé vetette magát. A sebtiben utána küldött lövés döreje végigmorajlott az erdőn, de a golyó csak a menekülő őz mögött szaggatta meg a leveleket. Néhány percig még hallatszott a bokrok recsegése, azután csend lett.
Az ember ott a bokrok között nem mozdult. Hallgatózott. Majd lassú mozdulattal levette a kalapját és megtörölte a homlokát.
Csak most kezdtem érezni magam is, milyen meleg van. Alig lengedezett a szellő. Teljesen felhőtlen égről ragyogott alá a nap.
A völgy felé néztem. Az öreg szürke már csak kis pontnak látszott, de a levegő annyira reszketett, hogy még a távcsővel is alig tudtam kivenni. Talán a távoli Duna-zátonyok felé igyekezett. Méltatlankodó károgásának már csak foszlányait hallottam.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

A többi cikket se hagyd ki!